A Zongoralecke-minta

Hét esztendő szünet után tért vissza és valamelyest önmagához az új-zélandi–ausztráliai rendezőnő, Jane Campion. A Szentek és álszentek és Nyílt seb című filmjeinek kedvezőtlen fogadtatása (hogy ne mondjuk: bukása) után rájött, az ő világa a híres írónő-drusza, Jane Austen viktoriánus világa, ahol – sarkítva – sokat gyűrött, rojtosra olvasott kis levélkékkel üzennek szerelmet a szépen terített asztaloknál, az érzelmek rendre akkor tombolnak nyíltan és őszintén, amikor odakint a vihar szabadjára engedi a szelet és az esőt. Campion mindmáig a legnagyobb sikerét az 1993-as Zongoraleckével aratta, tökéletesre formált képekben beszélt a fojtott és elő-előbukkanó mélyemóciókról. S jólesően konstatáltuk, arról is, hogy egy nőnek testi vágyai vannak, hiába bujtatták fűző és az abroncsszoknya alá a testét, az érintésre, kitárulkozásra, örömre és boldogságra vágyik. Egyszerre volt konzervatív és merész, és meglepetésünkre – ha nem is a legjobb rendezői, de a legjobb forgatókönyvírói kategóriában – bátor és remek filmjéért Oscar-díjat kapott, mint ahogy megkerülhetetlen volt Holly Hunter főhősnői és Anna Paquin mellékszereplőnői jutalmazása. Három évvel később – Nicole Kidmannel – folytatta ezt az irányt az Egy hölgy arcképe című filmjében. S most a Fényes csillaggal tulajdonképpen erre az útra kanyarodott vissza. Jól tette – de azt sajnálattal figyeltük, hogy annak nincs tudatában, a világ elhaladt ezek mellett a filmek mellett, ezek mellett a hősnők mellett.

A nő örök, de...

Természetesen a világ és benne a hősnők azért nem változnak olyan gyorsan – nagyon rosszkedvűek is lennénk, ha mint manapság mindenben, ebben szintén a "lájkolás" döntene –, és (például) Austen nőfigurái abszolút kiállják az idők próbáját. Hiszen nem a ruha és a körítés számít, hanem ami benne rejlik. A problémánk ezzel a belső tartalommal van, a Fényes csillag múzsája, Fanny (Abbie Cornish) ugyanis számunkra túlságosan felszínes, felszínessége okán kiszámíthatatlan, olyas valaki, akiről nehezen tudjuk elképzelni, hogy szenvedélyt gerjeszt, illetve annak aktív részese.

Szerelem születik (aztán meghal)

Merthogy a film története a mindössze huszonöt évet élt angol romantikus költő, John Keats (Ben Whishaw) és Fanny Brawne (Cornish) – tragikus – szerelméről regél. A film címét is a kettejük kapcsolatát legszebben megörökítő Keats-költeményből (Az utolsó szonett) kölcsönözte Campion. A rendezőnő mindehhez – a tüdőbajban ifjan elhalálozott poéta életének utolsó pár évét felölelő cselekményhez – egy 1997-ben megjelent Keats-biográfiát és a költő levelezéseit vette kiindulásul. Az alapot két korábbi jelentős (és fentebb említett) filmje igényével elegáns modorban igyekezett csiszolni, de csak erőtlenül és bátortalanul dörgölt, hogy a csillogás – a szerelmi fény – majd jótékonyan eltakarja, hogy ez a kő nem olyan értékes, ami mutathatja a biztonságra való törekvést, de tanúskodhat arról is, hogy Campion tévesen mérte fel, mit lehet, mit tud és képes ebből kihozni.

A biztonsági játék miatt, vagyis hogy mert talán túlságosan konkrét nézői élményekre szeretett volna alapozni, elkerülte a bonyolultabb szövegeket, főképpen Greig Fraser operatőr – valóban tetszetős, de alkalmasint túlságosan hatásvadász természeti utalásokat tartalmazó (a borongósság bonyodalmat jegyez, például) – képeivel operált. Hiányzik az a rétegzettség, amivel Campion a hőseit és azok viszonyait olyan sokszínűen tudta ábrázolni. Ha leegyszerűsítve fogalmazunk, olykor olyan érzésünk támad, mintha kifejezetten a női nézők könnyeire gyúrt volna.

Campion Keatse

[img id=275383 instance=1 align=left img]Úgy látszik, ez a film leginkább a rendezőnőről szól, aki beleszeretett a hatalmas, szenvedő lélekbe, és megalkotta a maga Keats-ét, akit a végső, nagyszenvedélyű lángolás hevében szeretett volna megörökíteni, és a celluloid hallhatatlanságába belemerevíteni. Mindehhez jó hallani/hallgatni a filmben elhangzó keatsi sorokat, azonban ez a filmszerűség ellen hat (tessék otthon verseket olvasni), de a hiteltelenséget nem ezért érezzük. Hanem a felszínesség és a modorosság okán. Annak ellenére, hogy Cornish és Whishaw viszonylagosan elboldogul a szerepével, még ha nem is tökéletesek. De a jelenlétükben megnyilvánuló modorosság, miszerint üresek – rutinszerűek és kockázatmentesek – a játékaik, mint amiképp a film is az, már ráerősít az érezhető hamisságra. Campion valamit nagyon nagy erővel el akart mondani, ám nem találta a szavakat (a képeket még csak-csak), így kiáltása értelmezhetetlen, és a hiteltelenség miatt a filmbeli boldogság és szenvedés sem érint meg. A Fényes csillag kerüli az összetettebb érzelmek megjelenítését, ami önmagában nem baj, hiszen szeretjük az érzelmek tisztaságát, a dolgok, egyértelműségét, ám – különösen a mai világban – ez bizony a hitelesség/hihetőség rovására megy. Elandalogni, könnyezni jó, de erre egy kétórás film pazarlás.

Sírni jó?

Campion filmjét tavaly Cannes-ban nagy erőkkel harangozták be – akárha Zongoralecke 2. volna –, és a rendezőnőt Arany Pálmára is jelölték. A Fényes csillag azonban korszerűtlen film, legkevésbé kosztümös volta miatt. A fentebb már említett – fogalmazzunk így – hatásvadászata mellett fontos erénye, hogy bármilyen esetlegesek is néha az érzelemábrázolásai, a nézőt két órára kiragadja a gyakorlatias mai környezetéből, és megpróbálkozik a költészet és a szenvedély erényeinek (és fájdalmainak) a filmre vitelével. A rövidéletű Keats és szerelme-múzsája története ilyen értelemben mindenképpen bátor vállalásnak minősíthető. Ha előtte megkérdezett volna, óva intettük volna, miszerint ez egy veszélyes vállalkozás, például hiába kívánkozik filmre a mi Petőfi Sándorunk élete – és Szendrey Júliával való kapcsolata –, mi még nem találkoztunk igazán sikerült alkotással a témában. A Fényes csillag elemel ugyan a valóságtól (ami, hangsúlyozzuk, jó), de ez az elemelés öncélú. Nem tisztít meg, legföljebb könnyeztet. Egyébként meg unalmat szül.

Kinek ajánljuk?
- Hölgyeknek, akik szeretnének egy kiadósat sírni.
- A viktoriánus világ kedvelőinek.
- Akiknek van két fölös órájuk.

Kinek nem?
- Akik szerint a Zongoralecke jó film.
- Akik szerint a líra az egy pénznem (volt).
- Férfiaknak (ha csak nem költők).

4/10