A román film olyan sokáig nem volt tényező semmiféle fórumon, hogy most a fél világ csodálkozik rá a hirtelen feltámadt realizmusra. Mi sem természetesebb tehát, hogy a román új hullám kisebb loccsanásait előidéző filmes is kellő komolysággal vezeti elő munkáját. Pedánsan megjelennek a szokott tartalmi és formai jegyek, itt is a leghétköznapibb emberi sorsokat figyelhetjük, az egymásnak kiszolgáltatott kisemberek banális, mégis életet felfordító minitragédiáit, s itt is hosszú beállításokban, a legszükségesebbre redukált kameramozgással rögzítik az intenzív színészi jelenlétet.
A késő harmincas, adoniszi külsejét éppen kihízó Paulnak szeretője van. Mikor a szerelemmé fajuló testi kapcsolatot felesége előtt bevallja, el is vág minden köteléket. A karácsonyt még megvárják. Végigajándékozgatják a családtagokat, tízéves kislányuknak még hagyják, hogy örüljön a barbie-s játékoknak. Jövőre válnak.
Mindez akkor lehetne több szerencsétlen, saját sorsuk irányítására képtelen emberek magánügyénél, ha Muntean nemcsak a részletek kidolgozásában volna alapos, de feltenné az egyetlen fontos kérdést: mitől lesz kapcsolattá - életközösséggé - egy kapcsolódás, s mitől szűnik meg minden közös élmény, tapasztalat és hit dacára. A dolgot a hormonokra kenni divatos közhely, de nincs relevanciája. De nem is kellene megválaszolni a kérdést. Azt a kapcsolatok kudarcából az emberi élet értelmére vonatkozó állításokat megfogalmazó Bergman sem tette. De a néző legalább meg volna szólítva: a te életedet mi mozgatja?
