Duncan Jones első filmje hihetetlen bravúr, Sam Rockwell zseniális magánszámával.
A District 9-t jegyző Neill Blomkamp mellett Jones lett a 2009-es év másik üdvöskéje. A Hold ugyan nem vert akkor visszhangot, mint a Peter Jackson produceri segédlete mellett készített dokumentarista inváziós sci-fi, és jóval kevesebb pénzből, mindössze öt (!) millió dollárból készült, de fesztiválkörútjai és az egyöntetűen pozitív kritikai fogadtatás miatt az őt megillető helyre került (még akkor is, ha egy mai hír tanúsága szerint a Sony Pictures meglékeli a film Oscar-kampányát), Jones pedig egyre nagyobb költségvetésű filmek terepén tevékenykedhet tovább.
A Hold egy Sam Bell (Sam Rockwell) nevű asztronauta kálváriáját énekli meg, aki három éves magányos kiküldetését teljesíti a Holdon a Lunar Industries megbízásából. Egyetlen ?társa? GERTY, a kizárólag Kevin Spacey nyugodt hangján és smiley-kkal kommunikáló mesterséges intelligencia. A három év lassan a végéhez ér, Bell alig várja, hogy végre visszatérhessen a Földre feleségéhez és kislányához, ám egy sajnálatos baleset és egy nem várt fordulat kizökkenti a férfit a mindennapok monoton rutinjából.
A Hold nem a mostanában megszokott, effektorientált, ám kissé felületes sci-fik nyomdokain halad, hangvételével sokkal inkább Stanley Kubrick 1968-as 2001: Űrodüsszeiáját és Andrej Tarkovszkij 1972-es Solarisát kell előképként megemlítenünk. Jones az elidegenedés, a magány és a csendes becsavarodás témáit boncolgatja, ehhez a megkettőzött Sam Rockwellnél tökéletesebb partnert pedig keresve sem találhatott volna. Rockwell számos mellékszerep és az Egy veszedelmes elme vallomásai (r.: George Clooney) és a Fulladás (r.: Clark Gregg) parádés főszerepei után a Hold monodrámájában igazi nagyformátumú alakítással verekszi fel magát a hihetetlen tehetséggel bíró aktorok közé, szerepformálása a hisztérikus őrülettől egészen a rezignált belenyugvásig ível. Élmény nézni a játékát.
Jones bravúrosan gazdálkodott a rendelkezésére álló büdzséből, a Holdon egyáltalán nem látszik, hogy hollywoodi mércével mérve uzsonnapénzből készült. A makettekkel megvalósított nagytotálok fenségesek, a holdbázis belső terei A nyolcadik utas: a Halálhoz mérhetően klausztrofobikusak, a film hangulata és atmoszférája pedig varázslatosan hipnotikus. Ebben nagy szerepe van az általában Darren Aronofsky-val dolgozó Clint Mansellnek, aki elképesztően delejes zenét írt Jones sci-fijéhez. Ugyan oldalunk zeneszakértőjének nem nyerte el a tetszését a score, én mégis azt mondom, hogy Mansell a Rekviem egy álomért és A forrás zenéi után ismét mesterművet rakott le az asztalra, ami maradéktalanul kiszolgálta Jones vízióját.
A film központi fordulata ugyan kissé kiszámítható és a legkevésbé sem mondható forradalminak, Jones eléri a célját: finom társadalomkritikus attitűddel (ti. Bell egy, a megakonszernek által tönkretett, kihasznált, eldobható használati tárggyá degradált ember) átitatott opusának egyedülálló hangulata átragad a nézőjére. A Hold vége felé beindított határidő dramaturgiával a feszültség is az egekbe szökik, Bell mentőkabinos katapultálása a katarzisnál pedig még a könnyzacskóinkat is próbára teszi. Jones nevével még fogunk találkozni, személyében egy kreatív szerzőt köszönthetünk Hollywoodban, aki eredeti ötletei és innovatív megoldásai miatt nőhet majd pályatársai fölé.
Egy mára ennyire felgyorsult zsánerben, ahol minden sci-fi fénysebességgel és ingerek ezreivel próbálja leigázni a befogadót, a Hold oly impozánsan terpeszkedik az űr sötétjében, mint ahogy Kubrick űrállomása andalgott a Kék Duna keringőre. Nem tudjuk levenni a szemünket róla.
