Wes Anderson úgy készít filmet, ahogy gyerek épít legóvárat: a végén mindig ugyanahhoz a felépítményhez jut el, legfeljebb a piros építőelem helyére most a sárga került, és ha elfogyott a zöld (a tartalék zöldek a Balcsin maradtak a másik dobozban), jöhetnek a kékek és a narancssárgák. Anderson nagycsaládos filmrendező, aki jó szülőként filmről filmre (most épp az ötödiknél tart) cipeli a truppot, egy raklapnyi Buster Keaton-imitátort, akiknek történet sem kell, csak egy pepita felöltő és egy bamba tekintet, hogy létjogosultságukat igazolják. Kell még egy gyerekszoba, mely lehet manhattani kísértetkastély, tengeralattjáró vagy indiai expresszvonat, a lényeg, hogy úgy fessen, mint egy régimódi fiókos szekrény, mely rengeteg kacatot (tárgyit és emberit) őriz. Miként vonatunk az indiai pusztaságban, úgy reked meg két állomás közt a tipikus Anderson-hős is, s többnyire fejvesztve rohan, hogy utolérje önmagát. Időközben a hathúszassal befutott egy közérdekű MÁV-közlemény: egy másik, híresen családbarát filmrendező, Howard Hawks is nevezett el filmet vonatról (Twentieth Century), tán ennek is köze lehetett a filmtörténettel amúgy is nagy barátságban álló Anderson eredeti címválasztásához (The Darjeeling Limited). Az alanyi költők óta vonattal játszani veszélyes dolog, főleg, ha az illető szerelvény nem fáradt anyagot, hanem fáradt szimbólumokat szállít, a lírai én azonban csak nagy ritkán veszi elő Andersont (olyankor rendszerint lassított felvételeken futkosnak a szereplők), s többnyire megmaradunk a filozofikus marháskodás nyomvonalán.
