Ötmillió dolláros díjazású ketrecharcban méri össze erejét a testvérpár. A bátynak a pénz kell, hogy családját mentse a kilakoltatástól, öccsét a lehetséges diadal elégtétele vezérli. A fiúk évek óta nem találkoztak és beszéltek egymással, közös bennük, hogy alkoholista apjukat egyaránt gyűlölik. Az utóbbi idők legjobb sportfilmje.
Sportos dráma
A sport témájú filmek egyik alfaja a küzdőharcok területén játszódó alkotás, meghatározóan a bokszra koncentrálva. Se szeri, se száma az öklözők küzdelmei és küzdelmes, konfliktusokkal áthatott életei ábrázolásának, kezdve John G. Avildsen 1976-os Oscar-díjas Rockyjától (aminek forgatókönyvét a főszereplő Sylvester Stallone írta) és Martin Scorsese 1980-as Dühöngő bikájától (ami második Oscarját hozta a legjobb férfi főszereplőként Robert De Nirónak), Michael Mann 2001-es Aliján át (a címszerepben Will Smith-szel) Ron Howard 2005-ös A remény bajnoka című filmjéig (Russell Crowe megformálásában). A sor hosszas, ízlés szerint bővíthető. A küzdősportok – a boksz és társai – hálás talajt kínálnak heroikus harcok bemutatásának, amiben a felszínen a filmbarát (jól képesíthető) akciószcénák sodorják a történetet, a mélyben mindig valami – egzisztenciális és/vagy érzelmi – trauma dolgozik, amiből a hős kilábal, és diadalmaskodik, ha máshogy nem, erkölcsileg mindenképpen. Az előbbiek a zsigerekre hatnak, az utóbbiak a szívre.
Gavin O'Connor rendező–társ-forgatókönyvíró tavalyi zsánere, a Warrior – A végső menet követi a műfaji hagyományokat. Ha történetében és szerkesztésében nem is szolgál óriási újdonságokkal, de a ringbeli összecsapásai vonatkozásában, hangulatában, a színészi játékait illetően igen. Meg merjük kockáztatni, az utóbbi idők küzdősport-filmjeit tekintve a leginkább magával ragadóbb, hogy ne mondjuk: a legjobb mozijával van dolgunk. Pedig a közvetlen előképek kapcsán két, sikerült példát mindenképp meg kell említenünk: Darren Aronofsky A pankrátor című, 2008-as drámáját, a remeklő (és Golden Globe-ot elnyerő) Mickey Rourke-val a főszerepben és David O. Russell 2010-es bokszballadáját, A harcost (ami Christian Bale-nek és Melissa Leoónak Oscar-díjat hozott a legjobb mellékszerepben). Mi tagadás, igen erős a küzdősport-mozik Oscar- (vagy általában véve: filmdíj-) faktora. A hősies küzdelem, a padlóról a plafonig ívelő, vagy éppen a magasból a mélybe tartó pálya révén mindent el lehet mondani az ember jobbik és rosszabbik énjéről.
A családban marad?
[img id=322582 instance=1 align=left img]O'Connor azonban más utat választott. Hősnek, filmjének központjául nem egyetlen figurát és sorsot választott – hiába állított fókuszba egy testvérpárt A harcos, a fókuszba a Bale játszotta öcs került –, hanem egy sérelmektől és dühöktől fűtött, szeretetektől, kiábrándulásoktól és csalódásoktól szövevényes apa és testvérfiú hármast.
A középiskolai fizikatanár, Brendan (Joel Edgerton) kedvelt a diákjai körében, és bár tehetségesen öklözött, kesztyűt manapság csak akkor húz, ha a pénztelenség úgy diktálja. Már pedig úgy diktálja, kétgyermekes apaként és szerető férjként nem hagyhatja anyagilag ellehetetlenülni a családját. Öccse, a tengerészgyalogos Tommy (Tom Hardy) kallódik a világban, Irakban töltött katonáskodása után poszt-traumatikus stressz-szindrómában szenved. A Pittsburghi szülőházba, a részeges, de három esztendeje absztinens apjukhoz a múlt – feldolgozatlan – szelleme hajtja. Az apa, az egykori edző, Paddy (Nick Nolte) – mintegy bűnei vezekléséül – összeszedi rommá ivott és eltékozolt erejét, hogy segítsen felkészülni kisebbik fiának egy ötmillió dolláros fődíjú MMA- (Mixed Martial Arts-, azaz Kevert Harcművészetek-) versenyre, ahol tizenhat élharcos mérkőzik egyenes ági kiesésben. Az egymással hosszú ideje szóba nem álló fiúk a ringben találkoznak, Brendan a pénzért száll a ketrecbe (különben a bank viszi a házukat), Tommy a múlt jóvátételéért, – mondjuk így – a dicsőségért. A döntőben, a végső összecsapáskor természetesen egymás ellen kell küzdeniük.
A testvérek sorsának – és motivációnak – a megértéséhez a kulcsfigura az apa, Paddy (Nick Nolte). Az alkoholista, erőszakos férfi dúlta fel és tette pokollá mindnyájuk életét, anno a báty terhes barátnőjével inkább saját családalapításba menekült, az öcs ellenben agyonkínzott édesanyjukkal maradt, és haláláig viselte a gondját. A sorsukba ordenáré mód belerondított apjukról a fiúk éveken át hallani sem akarnak, hiába dobta el a poharat, és tanúsította az őszinte megbánást.
Hibátlan, drámai sportfilm
A negyvennyolc éves amerikai színészkedő rendező, Gavin O'Connor korábban már sikerrel bizonyította, hogy jól mozog mind a sportfilmek (lásd a jégkorongos miliőben játszódó Csoda a jégen című munkáját), mind az ellentmondásos testvérkapcsolatok ábrázolása (A zsaruk becsülete) terén. A Warrior – A végső menetben (sarkítva) ezt a kettőt ötvözi, jó színészeket szemelve ki a szerepekre. Edgerton átéléssel jeleníti meg a megkorosodott és lenézett, de elszántan küzdő visszatérőt, Hardy a megfejthetetlen (és mozgatórugóit tekintve is csak idővel kirajzolódó) ösztönös erőlény-öklözőt, de tagadhatatlan, hogy a koronát az alkoholfüggő agresszív apából szerencsétlen vezeklő vénemberré töpörödő Nolte viseli. Annak ellenére, hogy Oscar-szobrot most nem adtak hozzá (nagyon reméljük, hogy még lesz alkalom a hiány pótlására).
O'Connor ha rendez, gyakorta maga írja a forgatókönyvet, mint itt is (ebben ezúttal Anthony Tambakis és Cliff Dorman voltak a társai). Remek írói képességét minősíti, hogy a film három központi karaktere alaposan kidolgozott, motivációik még akkor is értelmezhetőek, ha csak fokozatosan tárja fel azokat, mint amiképp az egykoron elkövetett, megbocsájthatatlan bűnöket sem rakja minden ízükben-bűzükben a kirakatba, foszlányokkal utal és sejtet. Nem magyaráz el aprólékosan mindent, hiszen a keserűségnek és a (megbocsátó) szeretetnek vannak szavakkal nem leírható mélységei. Érzelmesen – de nem szentimentálisan ábrázol (mint amiképp ez ezeknél a zsánerfilmeknél gyakorta megesik), katarzist teremt – de nem filléres eszközökkel. Szokványos sztorit tudott elmondani úgy, hogy a hangulata magával ragadja a nézőt, igényes naturalizmussal viszi vászonra a testek csatakos és fájdalmas csatáját – köszönhetően Masanobu Takayanagi operatőri munkájának is –, miközben felemeli a lelket. Megrendít úgy, hogy a hosszú filmidő (száznegyven perc) egyetlen pillanata sem válik unalmassá, pláne érdektelenné és hamissá.
Kinek ajánljuk?
- Jó filmre, jó színészi alakításokra vágyóknak.
- Aki mindig is hitt Nick Nolte-ban.
- Akiket nem ijeszt, ha azt mondják: ez egy sportfilmbe oltott családi dráma.
Kinek nem?
- Akik úgy gondolják, a küzdőketrecbe lépők állatul viselkedjenek, ne emberül.
- Drámákat az életben is kerülő széplelkeknek.
- Családalapításra készülőknek.
8/10
