Az öntörvényű rendező-géniusz romantikus figurája legalább olyan mélyen beleégett már a filmkultúrába, mint a saját sorsát kezébe vevő, apja árnyékából kilépő hős alaptípusa. Ahogyan a nagyközönség az újabb és újabb megváltás-történeteket követeli, és a hérosz mindenkori visszatérését lesi, úgy a zseni-kultuszért lelkesedők is évről-évre kiemelnek olyan alkotásokat, melyek aztán a kreatív lángelme váratlan megnyilvánulásaként imádhatnak, vagy épp öncélú, modoros szerzői agymenésként támadhatnak. Az egész estés alkotással közel tizenhárom év után tavaly visszatérő Leos Carax nyilvánvaló tudatossággal játszik rá az "újjászülető tehetség", illetve a "szókimondó francia fenegyerek" vaskos toposzaira, ezért nem véletlen, hogy a 2012-es esztendő "őrülten furcsa, érdekes" művészfilmje közfelkiáltással a Holy Motors lett – még annak ellenére is, hogy maga az alkotás nem feltétlenül indokolja a felfokozott hype-ot.

Carax műve nem kevesebb és nem több, mint egy tarka szkeccsfilm, melyben a jobb és rosszabb rendezői ötletek lineáris füzére filozofikusnak tűnő mázzal van leöntve. A Holy Motors a szó konkrét és átvitt értelmében is egy játékos műfaji utazás, a különböző epizódok rövidebb-hosszabb zsánerkísérletekből, filmnyelvi játékokból, mozitörténeti utalásokból épülnek fel. A kerettörténet egy szimbolikussá emelt színész egyetlen munkanapját követi végig, aki két figura, két történet között egy hófehér limuzinnal szeli Párizs utcáit. Oscar úr (akinek a neve gyaníthatóan a rendező középső nevére utal) hol koldust, hol gazdag haldoklót, hol bűnözőt személyesít meg, az alakításai azonban minden esetben életszerűek és komolyak, mintha rajta kívül senki nem tudná, hogy itt valójában minden a szemfényvesztésről szól.

A szerző a magánmitológiája építése mellett ügyesen játszik a szimbólumokkal, a kortárs akadémiai diskurzus szinte összes kulcsfogalmát elszórja a történetben, miközben kínosan ügyel arra, hogy ne ragadjon bele tartósan egyetlen értelmezési mezőbe sem. A valódi identitást nélkülöző főhős folyamatosan életkort, nemet, nyelvet, társadalmi osztályt vált, fegyvert fog a kézbe, virtuális sárkányként szeretkezik, vagy épp egy kihívó topmodellt öltöztet burkába, majd felajzott péniszű Jézusként fekszik a mohamedánná alakított "Mária" ölébe. A szürrealista képzettársítások, az avantgarde megoldások és a divatos posztmodern trükkök miatt a műre szinte bármilyen gondolati hálót ráhúzhat a magyarázatokra, a "mondanivalóra" éhes néző/kritikus. Az elemzés-fetisiszták bonthatják a pezsgőt: itt aztán tényleg könnyedén lehet érvelni az üres művészkedés, vagy épp a szerzői csúcsteljesítmény mellett. Sőt, a látottak minden gond nélkül bekapcsolhatók mozgókép megváltozó szerepét, az átalakuló képfogyasztási szokásokat, a virtualizációt taglaló kortárs vitákba is.

A filmkritikusként is tevékenykedő Carax nyilvánvalóan tisztában van azzal, hogyan készíthet olyan filmet, amelyről majd beszélni fog a szakma. Szerkesztésmódjából adódóan a Holy Motors tudatosan ingereli a kulcsokat, értelmezési képleteket kereső nézőt, miközben a rendező egy komplexnek és tartalmasnak álcázott, ám valójában egészen könnyen befogadható, már-már populárisnak nevezhető filmben gondolkodik. Ha nem akarjuk ugyanis mindenáron megfejteni a művet, tulajdonképpen egy gyorstalpaló műfajfilmes összefoglalót, egy rövidke mozis körképet kapunk. Melodráma, krimi, horror, komédia és musical kerül itt egymás mellé, miközben a hagyományos narratív sémákat megtörő klip-betétek és képi sziporkák szimpla audiovizuális kényeztetésként pihentetnek. A limuzin a szórakoztatóipar allegóriájaként repíti a nézőt (és az alkotót) a különböző helyszínek felé, a rendező pedig nemcsak a beavatottak, de a szélesebb közönség felé is nyit – ám eközben néhány döccenő is közbejön.

Carax láthatóan imádja és érti a mozit, és a vizuális érzéke is egészen kiváló, ám egész nem képes folyamatosan izgalomban tartani a nézőt. A jobban sikerült epizódok, a kreatív és pökhendi húzások, szerethető tisztelgések mellett számtalan túlgondolt, modoros vagy egyszerűen csak fárasztó elem került a műbe, amik megtörik a vibráló, kreatív atmoszférát, a játék pedig ilyenkor elveszíti a feszültségét. A gyengébb alapötletek nem bírják el a rájuk aggatott súlyokat vagy a bölcseleti, filmkészítői manírokat: mindennél beszédesebb a tény, hogy a mű központi tartóoszlopává nem a mozgóképes élményeinek szerelmet valló Carax, hanem a csodálatos teljesítményt nyújtó főszereplő, Denis Lavant válik. A film nyitányában a rendező egy álomból ébredve egy titkos ajtót nyit fel, majd kapitányként egy mozi képzeletbeli hajóhídjára állva csendben mutatja nekünk az irányt. Pökhendi, provokatív és egy öntudatos zsenihez méltó gesztus, ám mindaddig fordítva sül el, míg Carax nem képes tényleg a játékidő teljes hosszában ámulatban tartani a nézőt. Álljon az keményvonalas filmrajongókból, akadémikusokból vagy az érdekesebb szórakozásra vágyó átlagnézőkből, ha sűrűn elkalandoznak a közönség gondolatai, ott valami nem sikerült egészen tökéletesen.