A dánok kis nemzet nagy filmművészettel. Minden egyes alkalommal erről a tényről győz meg a mozijuk. Bár a tisztán dogma-filmek kora lecsengett, és egyik kiemelkedő rendezője ennek a formanyelvnek, Lars von Trier, is más irányba próbálkozik formabontásával, de a legtöbb dán alkotás a mai napig így is alaposan a szívbe talál.
Pernille Fisher Christensen rendező Egy család című filmje sem kivétel ez alól, amely komoly érzelmi hatása mellett számomra egy tanító szándékú üzenet is egyben. Az utolsó jelenetek egyikénél jöttem rá, a halott felöltöztetésének már-már rítusos mozdulataival arra a tapintatra és körültekintésre hívja fel a figyelmet, ami mindenki életében elkerülhetetlen a veszteség pillanatában. Arról üzen, hogy hogyan éljük meg a másik halálát és a magunkét. Kegyetlenül hangzik? Lehet, mégis, a rendező olyan empátiával és érzelmi intelligenciával nyúl a témához, hogy már-már vigasztal.
"Egy élet, egy álom…Egy család" olvasható a film plakátján. Ezen a vonalon próbálkozik mindenki e planétán több-kevesebb sikerrel. Ditte is, aki sikeres művészettörténész, és éppen New York-ba kap egy álláslehetőséget. Festő barátjával világkörüli utat is terveznek, mielőtt a családi horgonyt végleg kivetnék. A lány apja neves pék, a királyi udvar beszállítója, aki igazi megszállottja hivatásának, és felépülve tüdőrákjából még lelkesebben veti bele magát a munkájába, valamint régi és új családja életébe. Elégedetten lapozunk egyet a történetben, aztán rémülten látjuk, hogy az ígéret földje helyén egy mély szakadék feketéllik. A történet happy end-del kezdődik, és haláltánccal folytatódik.
A dán rendező élére állított szituációk labirintusába vezeti hőseit, ahonnan csak úgy keveredhetnek ki ép lelkiismerettel a családtagok, ha feladványok egész sorát oldják meg. Mint például választani az amerikai út és egy magzat megtartása között, vagy a haldokló apa kívánsága, vagyis a tradíció családi megőrzése és a saját életpálya között, és persze az apa szeretete és a barát szerelme között. És minden emberi döntést a halál társaságában kell meghozni.
Közönséges utcai történet a film, vagyis velünk történik meg nap mint nap, és mégis vagy talán éppen ezért a film magával ragad és belesodor a világába, amely félelmetesen ismerős, és amely ellen ezért sokszor tabukkal, elhallgatással védekezünk. Bevallom, visszafojtott lélegzettel figyeltem az események kibontakozását ebben a nagyon pontos ütemben játszódó filmben. A dogma-filmek látásmódja itt is tetten érhető, a valóságra érzékenyen reagálás a történetvezetésben, a jellemábrázolásban. A film hosszú, de nem hosszadalmas csendjei finoman hangsúlyozzák a drámai pillanatokat, és a néző szinte egyszerre vesz levegőt a film hőseivel. A gyengéden vibráló kamera az arcokon kiütköző tanácstalanságot érzékenyen közvetítik.
Az Egy család kíméletlenül őszinte képet fest élet és halál egyenlőtlen küzdelméről, amelyben mindenki, gyerekek és felnőttek egyaránt elszenvedik a halál gonoszságát. Mert az életben maradók haragszanak a haldoklóra, mintha az valami nagy illetlenséget követne el agóniájával. A vádak persze kölcsönösek, mert aki távozni kényszerül, az sem tudja kivonni magát önnön önzése hatalmából. Az önzések láncolatának ördögi köréből csak egy módon lehet kitörni, tartja a film, és ezt mutatja be a már jelzett fogékonysággal élet és halál dolgaiban.
A két főszereplő, a lányt, Ditte-t alakító Lene Maria Christensen és az apát megformáló, Jesper Christensen érzelmileg telített, intenzív játéka nagyban hozzájárul, hogy képesek vagyunk – legalább elméletben – a kemény tényekkel szembesülni, és elfogadni, hogy önmagához méltó élet feltételezhet csak emberhez méltó halált. A többi szereplő is egy-egy jól eltalált ecsetvonással megrajzolt karakter.
Ami igazán felszabadító az Egy család című filmben, hogy nem kapaszkodik ideológiákba, hanem az emberek közötti kapcsolatra fókuszál, megoldást is ebben talál, és így lesz a komor téma ellenére a film végső kicsengése maga az élet diadala.
10/10 pont
