Vinterberget a legtöbben ma is a Születésnap rendezőjeként tartják számon, pedig korai mesterműve óta már öt egészestés filmet készített. Igaz, talán egyik sem olyan eredeti és zsigerien feszült, mint az 1998-as Dogma-darab. A dán rendező hullámzó színvonalú munkái műfajukat és stílusukat tekintve is széttartóak: az egymástól igen különböző filmeket csak a kissé leegyszerűsítő, ellentéteket kiélező látásmód és a családi viszonyok élve boncolása iránti hajlam köti össze. Az életműben találunk édeskés apa–lánya road movie-t (Legnagyobb hősök), álomszerű sci-fi-románcot (A végső megoldás: szerelem), a fegyvertartásról elmélkedő tinidrámát (Kedves Wendy), apa–fiú fókuszú romantikus komédiát (Egy férfi hazatér) és érzékeny, realista családtörténetet is (Submarino). A vadászatban szinte az összes korábbi téma − apa–gyermek viszony, férfibarátság, pedofília, fegyverek − együvé kerül a motívumokat, szereplőket összekötő főhős révén.

Lucas negyvenes éveinek elején járó, barátságos óvodapedagógus. Sármos, sportos megjelenésével kirí a dán falu (kisváros) hízásnak indult, leharcolt férfinépe közül. Az egyedül élő, elvált apa nagyhangú macsókkal tivornyázik, de mintha náluk finomabb lélek volna. Részt vesz a férfiközösséget összekovácsoló vadászatokon, ám óvatos gender-határsértőként jól érzi magát az óvodában, csupa nő és kisgyerek között is, valamint nagyon szeretné, ha kamasz fia hozzá költözne exfeleségétől.

Vinterberg néhány pontos vonallal rajzolja meg a szimpatikus átlagember portréját, akivel zökkenőmentesen azonosulhatunk, ezért is hat erősen, amikor „hősünk” társas kapcsolatrendszere egy ostoba pedofíliagyanú miatt megrendül. A film első harmadának miliő- és jellemfestő jelenetei után az igaztalan vád robbantja drámaivá a sztorit, majd a történet gerincét a páriává válás ecsetelése teszi ki. Lucas előbb a főnökével, majd munkatársaival, barátnőjével, barátaival, végül szinte a teljes lakossággal kerül szembe, lényegében kiközösítik. A film egyszerre fókuszál a kitaszított és a kitaszítók lelki folyamataira, amelyek jobbára kevés szóval vagy kimondatlanul zajlanak le. Inkább a szereplők arca, mozgása, időnként fizikai erőszakba torkolló testi kontaktusai árulkodnak a belső változásokról. A főszerepet játszó Mads Mikkelsen − aki alakításáért Cannes-ban megkapta a Legjobb színész díját – végig karizmatikusan van jelen a vásznon.

A vadászat megbocsátható hibája, hogy a történetfűzés logikája itt-ott maga alá temeti a valószerűséget és a lélektani hitelességet. Karikatúraszerűen inkompetensek a kislányt az óvodában meghallgató pedagógusok. Különös az is, hogy a „kis áldozat” szülei nem képesek vagy nem akarják megtudni gyermeküktől az igazságot, noha legjobb barátjuk került gyanúba. Ugyanakkor telitalálat Lucas tinédzser fiának kétségbeesett erőszakossága, amellyel az apját védi. Figyelemre méltó az a finoman ívelt átalakulás, amelynek során az igazáért küzdő férfi az események szelíd elszenvedőjéből azok harcos alakítójává válik. Szinte fellélegzünk, látva, hogy végre vadállatként vág vissza, amikor vadállatként támadnak rá. A film legjobb jelenetei a kiszolgáltatottság, az igazságtalan bűnhődés lelki sokkjának bemutatásából merítik érzelmi erejüket.

A Születésnap arról szólt, hogy a hazugság helyét hogyan foglalja el az igazság, A vadászatban viszont éppen fordítva történik: az igazságot könyörtelenül elfedi a hamisság. A „hamisan megvádolt főhős” történetkliséje persze nem túl eredeti, hiszen már Hitchcock is alaposan kiaknázta, igaz, ő főleg a thriller és a bűnügyi film műfajában, míg a dán rendező melodrámai alapokra épít. A klasszikus melodráma szabályai szerint a főhős a nála összehasonlíthatatlanul nagyobb hatalmakkal kénytelen megküzdeni, szinte esélytelenül. Lucas (társadalom)lélektani erőkkel áll szemben, melyek ősi védekező ösztönökből, irracionális félelmekből és nyájszellemből táplálkozó „rögtönítélő” szenvedélyből tevődnek össze. Ebben a békés, álmos dán miliőben aki gyanús, az bűnös, aki pedig bűnös, az kitaszítandó.

Vinterberg ügyesen csúztatja össze a címet adó szó konkrét és asszociatív jelentéseit, világossá téve, hogy Lucas meggyanúsítása, megtámadása is vadászat, ha úgy tetszik, embervadászat. Hasonló eljárással élt Peter Fleischmann, a német újfilm egyik kevésbé ismert rendezője 1969-es, Vadászjelenetek Alsó-Bajorországban című munkájában, amelyben a falusiak kivetnek maguk közül egy fiatalembert vélt homoszexualitása miatt, végül vadászat közben lelövik.

Vinterberg javára írandó, hogy csavar egyet a képleten, nála ugyanis a főszereplő nem szimplán űzött vad, akire „lőnek”, hanem maga is a vadászok közösségének tagja. Fegyvert ajándékoz a fiának, továbbörökíti a tradíciót, azaz építője és fenntartója is annak a közösségnek, amelynek áldozata. Helyzete mélységesen ellentmondásos, de ezt talán csak a film utolsó másodperceinek pofonszerűen sokkoló pillanatában érti meg a néző.