Amerika valódi meghódítása akkor kezdődött, amikor a kontinens északkeleti partvidékén keletkezett néhány település kicsinek kezdett bizonyulni az Óvilágból folyamatosan érkező nincstelen, ám reményteli tömegek számára. Nyugatra hatalmas és ismeretlen végtelen mezők terültek el, hívogatva a letelepedni vágyókat. A hatalmas távolságok leküzdése nehezen lett volna elképzelhető pusztán emberi erővel, így vált a ló az amerikai telepesek nélkülözhetetlen társává. Aztán ahogy a telepesek egyre haladtak beljebb a kontinensbe, találkozhattak az amerikai prérik őshonos lófajával, a vad és kezelhetetlen musztánggal, amely az idők folyamán az amerikai lélek, a szabadság mítoszának jelképévé vált. Az idők múlásával aztán a telepesek megtanultak bánni a musztángokkal is, amelyek az Európából származó nyugodt, robusztus alkatú lovakkal keveredve egy erőtől duzzadó fajtává nemesültek. Ott vannak ők az összes westernfilmben, rajtuk illegette magát Tom Mixtől Cary Granten és John Wayne-en keresztül Kevin Costnerig az összes cowboy-hőst alakító hollywoodi filmsztár. A gépkocsi megjelenéséig szinte minden egyes amerikai férfi elengedhetetlen társa volt egy ló, a kötelező hatlövetű Colt mellett.
Aztán ahogy Henry Ford kitalálta a T-modellt, és Amerika a négy patkolt lábról négy felfújt kerékre váltott, az addigi hű társak feleslegessé váltak. Az idők folyamán a gyengébbek nyomtalanul elpusztultak, az erősebbek pedig úri körök cirkuszi látványosságává váltak: kihasználva az ősi szilaj musztángvér lüktetését, lóversenypályákon rótták a köröket, körbe-körbe. A harmincas évek gazdasági válsága azonban megnyitotta a lóversenypályák kapuit a szegény tömegek előtt is, akik már nem hűvös leereszkedéssel fogadtak egy-egy lóra, hanem egy győzelmi esélyes paripától egyenesen életük megjobbítását várták: néhány versenyló akkora sztár lett, mint a filmek címszereplői vagy a sportpályák hősei. Ilyen ló volt Seabiscuit is.
Az Oscar-díjra jelölt Gary Ross (pl.Pleasantville) nem kisebb feladatra vállalkozott, mint magának, az amerikai léleknek a megfilmesítése. Mert ha valami, akkor Seabiscuit története maga az amerikai lélek. Egy mindenki által lesajnált kis ló, akiben egy mindenki által különc bolondnak nézett tréner világverő győztest lát; akit egy túlsúlyos, Shakespeare és Coleridge idézeteket szavaló zsoké lovagol meg, és aki győzelmeitől szegények tízezrei várják életük jobbra fordulását; amikor a kicsi, esélytelen, a porba taszított az elszenvedett súlyos csapások után is felkel, és fogait összeszorítva kiharcolja a győzelmet, ez maga az amerikai lélek. A nehézségeken felülkerekedő kisember (jelen esetben egy ló is, de ez mindegy) diadala maga az amerikai álom. Ezt lehet patetikusan, túlcsorduló érzelmekkel megjeleníteni, ami egyben nevetségessé, hiteltelenné és főleg hazuggá teszi a művet, vagy lehet például csak egy kicsit visszafogottabban, ám mégis hatásosabban tenni ezt, mint ahogy Gary Ross is teszi.
Egy sportversenyt, jelen esetben egy lóversenyt manapság már szinte lehetetlen közhelymentesen ábrázolni, hiszen ha hiányoznának a dobogó paták, a lobogó sörények, a villanó paripatekintetek akkor hiányolnánk ezeket, ebben a filmben viszont minden ilyesmit megkapunk. A kissé kacskaringós bevezetés után egy amolyan igazi, megható, hollywoodi mesét láthatunk, telerámolva az amerikai álomgyár minden pozitív vívmányával, ám jó érzékkel hátérbe szorítva a nemkívánatos elemeket.
Kiválóak a szereplők, Red Pollardot, a hízékony zsokét alakító Tobey Maguire-ről régen tudhatjuk, hogy a harminc körüli generáció egyik legnagyobb tehetsége, Chris Cooper (láthattuk az Adaptációban Oscaros jelenlétét) trénerként, Jeff Bridges a tulajként megbízhatóan jó, a szertelen rádiós zsoké szerepében William H. Macy (pl.Pleasantville) egyszerűen elementáris. De kiválóak a többiek is, az egyéb szerepekben, mintaszerű a forgatókönyv, látványos a fotografálás, visszafogott, de szép a néhol a Tűzszekerek harmóniáit idéző, ám mégsem koppintásgyanús zene. A nevek megtudhatók a stáblistából a film végén, érdemes megvárni.
