Még meg sem jelenik a főcím, és Fésős András már jól ráijeszt a nézőre: a két hintázó kisgyerek német nyelvű filozofikus párbeszéde, majd egy magányos öregember felolvasása azonmód felrepít minket Berlin felett az égbe. A főcím után viszont agyonnyűtt magyar gengszterfilmben véljük találni magunkat, ami, valljuk be, elég rémületes érzés.
Ám innentől szerencsés fordulatot vesznek az események, amennyiben a hős megvakul, és ezzel mindörökre elvész a honi alvilág számára. Alex sem fogja fel tragikusan a dolgot, hiszen látó szem - mi a kísértés s a bűnök kútja - nélkül új világ nyílik meg előtte, egy másik élet lehetősége, amelyben egyre kevésbé van helye Zsoltinak, a régi barátnak, annál inkább egy nőnek, ki szőke, szép szemű és távoli, mint Észak. Elég egy félrekapcsolás, hogy az emberi hang hullámai felforrósítsák a drótot Budapest és Rügen között, melynek szigetén a hősnő lakozik.
Wenders végig velünk marad, miközben Alex téblábolását figyeljük, de már nem bántó a jelenléte, sőt úgy fogadjuk, mint rég nem látott német barátot. És amikor Alex Winterként mutatkozik be Marijának, a néző helyeslően biccent: illik hozzá valóban Wenders legkedvesebb hőseinek neve.
A Balra a nap nyugszik azért jó, mert szinte maradéktalanul megvalósítja mindazt, amit akar, amit tud és amit ígér. Feltűnően életközeliek, hitelesek a dialógusok (Németh Gábor volt a forgatókönyv társszerzője, aki már a Presszóban is megmutatta). Szép Szemző Tibor zenéje, és rendben vannak mind a színészek, kivált a Mariját játszó Takáts Andrea, és Nagy András képeire azután is emlékezni lehet, hogy elsötétült a vászon.
