Valahol, a szivárványon is túl, ahogy énekelte Judy Garland az Óz, a csodák csodájában, létezik egy másik világ, minek neve Hollywood. A sztárok, a filmcsillagok otthona, akinek fényűző életét irigylik milliók, szerte a világban. A Keresztapa kicsi lányának új filmjéből viszont meg fogjuk látni, egy ilyen sztár körül üresebb űr van, mint fenn az égen, a csillagok körül – a szivárványon túl.
Siker, pénz, csillogás
Ők azok, akiket normális, élő ember még nem látott testközelben. A filmvásznon persze igen, ahogy verekszenek, ahogy szeretnek, ahogy autót vezetnek, esznek, isznak, de "élőben" még sosem. Még a bulvármagazinok piaci légy pofátlanságú, "mindenlátó" lesifotósai is csak távolról, méteres teleobjektívek segítségével tudják nekünk megmutatni őket, a maguk valójában. Érinthetetlenek. Persze, mindenkinek van olyan ismerőse, akinek az ismerősének a barátja bejutott például Brangelináék valamelyik szuperprodukciójába, százötvenedik statisztaként, és egyszer elment mellette 'a' Brad Pitt. Valójában azonban semmit nem tudunk róluk, csak azt, amit a köréjük épült marketinggyár megoszt a médiával. Csak elképzelni tudjuk, milyen lehet olyan fényűzésben élni, végiglépkedni a végtelen vörös szőnyegen, vakuk vibrálása és fotósok izgatott kiabálása közepette, flegma lazasággal felperdülni a színpadra, és kisfiús elfogódottsággal köszönetet mondani, apának, anyának, Joe-nak, a producereknek és mindenkinek, aki segített. Milyen lehet nyitott Ferrarin végighajtani a Sunset Boulevardon, 100 dollár jattot adni a londinernek, amikor elveszi a csomagjaidat, amikor kiszállsz a limuzinból és még egy százast akkor, amikor leteszi azokat a lakosztályodban, mert már elfelejtetted, hogy adtál már neki egyszer, annyira laza vagy. Nem is értjük, hogy aztán miért jönnek mindig azok a hírek, hogy ez lefejelte a kokainos asztalkát, az meg merev részegen esett ki az autójából, amaz összeverekedett egy benzinkutassal, emez pedig betépve-berúgva okozott közlekedési balesetet. Miért kell ezeknek az irigyelt sztároknak mindig botrányba keveredni, mikor mindenük megvan?
Rutinkörök
[img id=269253 instance=1 align=left img]Nyilván, mert ugyanazt a mókuskereket hajtják ők is, legfeljebb van rajta egy Ferrari-embléma. Legalábbis ez derül ki Sofia Coppola legújabb, Velencében Arany Oroszlánra méltatott Made in Hollywood (eredetiben Somewhere) című filmjéből, mely egy újabb fontos lépcsőfok a klasszikus filmrendezői karriert jelentő exkluzív mókuskerékben. Azt mondják, egy igazi filmrendező egész életében ugyanazt a témát filmezi – nos, Sofia is ezt teszi eddig. Sikeres, hatalommal rendelkező emberekről készít filmeket, nyilván, mert ezt a világot ismeri. Az Elveszett jelentés Bob Harrisa kiégett, rezignált filmsztár, akinek egy számára idegen civilizációba kellett elutaznia, hogy kívül kerüljön saját rutinkörein, és megcsillanjon számára valami az igazi életből. Marie Antoinette is csak látszólag kitérő a pályáján, valójában ez is a szokások, elvárások és előre eltervezett jövő kalodájából való kitörés lehetőségét tárgyalja. A Made in Hollywood központi figurája újra egy filmsztár, akiről szinte mindent megtudunk a jellegzetes és markáns minimalizmussal indított kezdő képsorokban. Egy fekete Ferrari köröz valahol a sivatagban, egyik kört teszi meg a másik után, mi azonban, ahogyan a mozdulatlan kamera mutatja, csak a körök egyetlen szeletét látjuk csupán. Ennyi, amit láthatunk egy menő filmsztár életéből, bár ekkor még nem tudjuk, hogy azt nézzük. A továbbiakban is marad a minimalista stílus, ami tökéletesen passzol a film mondanivalójához.
A gazdag, sikeres filmsztár élete romhalmaz, gépiesen teszi a dolgát: eszik, iszik, sajtótájékoztatóra, sminkpróbákra jár, minden átmenet nélkül lefekszik ezzel, majd azzal, ha kell, Milánóba repül, ha kell, akkor még aznap vissza, L.A.-be. Semmi irigylésre méltó. A sztár, Johnny Marco, rutinszerűen, rezignáltan éli mindennapjait, s annyira fásult, hogy még mérhetetlen üressége sem zavarja. Nincsenek vágyai sem, hiszen mindene megvan, s akkor, amikor akarja. Ez az irigyelt boldogság? Buddhista szellemben talán, de Sofia Coppola nem buddhista. Be is kopog Johnnyhoz hamarosan valaki…
Kiszállás
Ahogyan Bob Harris is megtalál valamit az Elveszett jelentésben, Johnny is ki tud lépni ebből a lelketlen, szívtelen és agyatlan körforgásból, ehhez ráadásul nem is kell messze utaznia. Sofia Coppola megoldása tipikusan női, családcentrikus és viszonylag még érzelmes is - addig azonban jelentősen legyalulja a nézőt Johnny szinte vákuumszerűen üres hétköznapjainak darálásával. Az érdekes az, hogy amikor élet költözik ezekbe a napokba, az is monoton zakatolás, mégis érezzük, hogy valami más, életszerűbb és élhetőbb következik. Stephen Dorff telitalálat Johnny szerepére, üres, egykedvű, de nem unszimpatikus, önelégült pojáca. Szerethető, sőt szánni való fazon, még akkor is, amikor Ferrariját hajtja. Elle Fanning pedig újra elbűvölő. A film nézése valóban munka, lélekölő, lelketlen tekerés, vagy unalom, mindegy, mégis érdemes valahogyan végigszenvedni, hiszen egy alaposan végiggondolt, koncepciózus, határozott hangú, tartalmas mű, melynek íve van, „húzása” is van – és a végén pont is van. Éppen az, amire gondoltunk is közben.
Kinek ajánljuk?
- Wannabe sztároknak, valamint "amédiábanakarokdolgozni"-típusú munkavállalóknak.
- Az Elveszett jelentést és Jim Jarmuscht kedvelőknek.
- Akik hajlamosak Philip Glass-t hallgatni szórakozásképpen.
Kinek nem?
- Akiknek a sztárok életéből elég éppen az, amit a bulvársajtóból megtudhatnak.
- Akció- és cselekményközpontú filmek kedvelőinek.
- Aki még nézni sem bírja, ahogyan egy Ferrari huzamos időn keresztül ötvennel cammog.
9/10
