Amikor Max próbálja megnevezni a helyet, ahol élnek, ezt mondja: Valahol a világnak ezen a végén. De hol van a világnak a vége? Itt valahol a mesék Üveghegyén is túl, egy csodamentes övezetben, ahol a társadalom korlátozó szabályai már nem érvényesek. Egy hely, ami bár pontosan behatárolt (Észak London külvárosa), mégis bárhol elképzelhető. Ahol bármi megtörténhet. Etikett helyett kiélezett élethelyzetek vannak, ahol a pillanat dönti el a játszmában résztvevők éppen soron következő mozdulatát, vagy döntését.
Pinter Hazatérés drámájában négy férfi várja azt a bizonyos Élet Pillanatot, ami unalmas tétlenségüktől, az agyonismételt történetmeséléstől megszabadítaná őket. Éhesen várnak a számukra megváltást jelentő eseményre és megváltást hozó Megváltóra, aki profi csalóként vissza tudná adni elveszített múltjukat, miközben biztos jövőt ígér.
Bérczes László a legrealistább eszközökkel ábrázolja a várakozás alaphelyzetét. Annyira realista módon ábrázol, hogy az már abszurd. Nem Pinter szavakba rejtett gyors nézőpontváltásait hangsúlyozza, sokkal inkább a szavakat kísérő cselekvések automatizmusát. A legtipikusabb példa erre Max (Kovács Lajos) kendő játéka. Egyik pillanatban a megtisztulás, másikban a bemocskolás eszközeként használja, amikor előbb homlokát, majd vizeléstől beszennyezett kezét törli meg vele. A két cselekvés külön-külön még nem abszurd. A gyors váltás teszi azzá, ami előbb szent majd profán képi asszociációkat indít el bennünk. Nemcsak a kendő, minden mocskossá válik, amit Max megérint, vagy amihez egyáltalán köze van. Külső megjelenése és szavaival kifejezett belső énje ugyanolyan szennyes.
Lenny (Kardos Róbert) apja látszólagos ellenpárja. Már megjelenésével ezt a felsőbbrendűséget sugallja. A gondosan megválasztott dandy külső mégsem nyújt megismeréséhez biztos kapaszkodót. Amint kiszámított lépése a legkisebb ellenállásba ütközik, feltörnek benne az apánál jól ismert profán indulatok, és ezek diktálják cselekvéseit. Még ha nem is hisszük el az öregasszony és a rakparti lány esetét, akkor is meglepő meseszövésének morbid logikája.
A legkisebb Joey (Szikszai Rémusz) és Sam (Czintos József) már kevésbé bonyolult figurák. Joey, tudjuk, üt. Ha kell, ha mondják. Bokszolni jár, mert ez a feladata, ezt a szerepet várják el tőle. Nem tud mást tenni, még ha igazságtalanságot lát, és be akar avatkozni a dolgok folyásába akkor sem. Amikor apja botot emel hazatérő fiára, akkor is csak ütni tud.
Sam (Czintos József) taxisofőrként dolgozik. Egy méhecske szorgalmával, valahol kinn. Ahol tisztelik is talán, mert itt nem. Itt a kisember testi vagy lelki nyomorúságának nincs helye. Gyenge és sebezhető óriáscsecsemő, aki hobbiból maximum muskátlikat öntöz. Neki csak megtűrt jelenléte van, szenvedő igealakban. Amikor kimondja Max feleségének egyetlen és legsúlyosabb bűnét, nem hiszik el. Pedig majdnem belehal. Sam elterül a földön, mert a féltve őrzött igazság földre dönti. A nagy test rongyhegyként omlik össze, de még meghalni sem mer. Úgysem számítana. Teljesen mindegy, hogy meghal, vagy sem, a nevetségessé válástól a halál sem mentheti meg. Csak az eltakarítása okozna némi gondot Maxnak. Samnek szép érzései vannak, ezek egy normális világban természetesek lehetnek, itt szégyellni kell őket, mint a gyermekkori ágybavizelést.
Itt a békés együttélés nem lehet életforma. Abszurd szájtépéssé lefokozott harc folyik valami megfoghatatlanért. Valamiért, ami férfiasan felnőtté, erőssé teheti az embert: az uralkodói hatalomért. Minden ezeknek az erőviszonyoknak a mozgásáról szól. Ez a szavak, a tettek hátsó mozgatója. Mindenki, minden pillanatban harcol a család feletti hatalom megszerzéséért. (Még Samnek is fontos, hogy hatalom legyen a kezében. a feleség titkát a végsőkig őrzi, így valamelyest legalább a múlt felett uralkodhat.) Harcuknak célja az, hogy eldőljön: egy bizonyos szituációban éppen ki ül a családfa legfelső ágán. Az ösztönök, az intelligencia, a cselekvés, vagy az érzés uralta ember? A családi törzsfőnök tisztségért folytatott hatalmi zsörtölődéseknek a Nő érkezése vet véget. Teddy (Balázs Attila) a hazatérő fiú senki számára nem érdekes. A professzori lét unalmas, nincs benne harc, vad életösztön.
Annál érdekesebb Ruth (Szabó Márta). Ő a Nő. A szó legteljesebb értelmében. És nemcsak Nő, de igazi harcos is. Élet és szalonképes még ebben a világ végére vetettségben is. Természetesen tud leülni és vegyülni a kosszal, a Pinternél szélsőségesen kinagyított férfiúi gyengeséggel. Anya, feleség, szerető és minden egyszemélyben. Ő a harmónia, aki összebékíti a szentet a profánnal, az angyalit a démonival. Ezért jó, ezért kell. Nem lehet neki nemet mondani. Még Max is ruhát és szókészletet cserél.
A férj, Teddy nem akar vegyülni a kosszal, Ruthnak a társadalom által kiosztott unalmas feleség szerepet kínálja. A férfiak által kínált rossz ennél legalább izgalmasabb. És igaz, mert a helyzet ezt diktálja. Elvegyülni, adni és fogadni a durvaságot és a kényeztetést. Előbb Királynői eleganciával, majd szolgai alázattal.
Ruth mandula színű kiskosztümben lép be. A fehér túl steril lenne, a lágyított fehér elegáns. De nem kacér. A ruha még megközelíthetetlen zárt magház. Aztán lassan kinyílik és kiderül, hogy a csonthéjas gyümölcs bele fekete-vörös csipkébe vont csupa érzékiség. Ruth nemcsak csábít, adja is magát. Olyan, mint a tenger, hullámzik: árad és apad, befogad és kidob. Joeyt elutasítja, persze miután már engedte, hogy megkóstolja.
Az előadás záró jelenetének idejére már a teljes matriarchátus váltja fel a patriarchátust. Ő a törzs Ősanyja és befogadó öle. Egyik kezében cigaretta, míg a másikkal simogat. Megtalálta helyét. Nappal királynő éjjel szabadon vadászó nőstény. Mert a világ végén mindent szabad.
