Mozikban a Kodály Method-korszakot lezáró balatoni zenés örömködés, amely Szimler Bálint és Rév Marcell szerelemfilmje egy tóról, zenéről, életstílusról meg némi titokról.
Zenés kalandozások a Balaton körül: rezesbanda a kacskaringós csúszdán, bikinis vokálkörben gitárszóló egy vitorláson fekve, vadulás a strandon, erdőjáró éjszakai kabriózás, archív kép az egykor a parton latexoverallban éneklő Demjén Rózsiról, vagy egy sima templomi buli. Aki szerette Szimler Bálint és Rév Marcell Kodály Method-os, újító videoklipjeit, nem fog csalódni a némiképp roadmovie jellegű, egész estés balatoni zenés filmjükben sem.
Pedig kockázatos vállalkozásnak tűnhet a Balaton Method (az is), de ismerve az eddigi lelkes szakmai és közönségfigyelmet, na meg tudva, hogy a film egy sikeres közösségi finanszírozás eredménye, ha jobban belegondolunk, talán nem is akkora a rizikó – főleg, hogy a srácok neve ma már alapvetően garantálja a minőséget, és akkor még a szerepet vállaló zenekarokról nem is szóltunk.
Az egysnittes felvételek, amelyek egyszeri, nem ismételt, élő zenét rögzítve egészen különböző formációkat hoznak érdekesebbnél izgalmasabb szituációkba, szinte mindegyike olyan jelenetet komponál, ami alapesetben eszünkbe se jutna. Üdítő látvány az Elefánt tagjait vízibicikliken vagy a Bin-Jipet egy kompra berendezkedve látni, miközben a szállított Wartburgból, Kispolskiból és egyéb, ma már retrószámba menő autókból egyszer csak a Talamba Ütőegyüttes tagjai pattannak ki, és használnak minden létező, hangzó felületet Harcsa Veronika és zenekara kísérete gyanánt. De az sem utolsó húzás, hogy Hó Márton és a Jégkorszak a Balaton vizében énekli, hogy „pókember lettem”, meg hogy „Purgatórium, hello”, miközben egyszer csak elmerülnek a vízben, mi meg „megyünk” utánuk, majd nem sokkal később térdig a tóban állva zenélnek tovább - de a kacsaúsztató mélységű vízből egy másik pillanatban meg a Honvéd Férfikar bukkan elő, akik búvárszerkóban segítenek. Látható még a retrószálloda erkélyein zenélő Napra, a titokzatos lakban daloló Sena, egy kultúrház színpadán díszletbe bújt, majd azt kiforgató Akkezdet Phiai vagy a nyaraló Quimby is.
Ha a Balatonról ódákat zengő, meghatározó akusztikus élmény eddig a „nekem a riviéra” meg a „napfény járja át a szívem újra”, esetleg a „balatoni nyár” volt, akkor épp itt az ideje elrugaszkodni a víztől, és a kortársiságot előtérbe helyezve beújítani valami progresszívebbet. Az ilyenfajta igényeket messzemenőkig kielégíti a Szimler–Rév-páros: méghozzá úgy, hogy mellőzik a konvencionális giccset, de bátran használják a jó érzést keltő, ismert és szeretett balatoni toposzokat, amiket a csodás kékséggel egészítenek ki.
Egyedüli hiányérzetet a kevés narratíva okozhat, mert ilyesmit csak nyomokban tartalmaz a film, bár nem is ez a fő profilja. Ez a könnyűzenei dokumentumfilmszerűség egyszerűen csak másról szól, és talán zavaró is lenne, ha sztorikat kreáltak volna hozzá az alkotók.
A zenei kreativitáson túl – hogy tudniillik minden lehet (tökéletes) hangszer – a képi megoldások már-már lenyűgözőek. A víz alatti vagy épp a magasban készült, a sötét és a vakítóan világos képek, az extrém mozgások mindegyike telitalálat. A Balaton Methodban pedig végtére is az az igazán rokonszenves, hogy bárkinek (annak is, aki nem ismeri az összes zenekart, zenészt, vagy akár egyikért-másikért kicsit sem rajong) komplett élményt nyújthat a hipp-hopp véget érő, gördülékeny film. Nosztalgikus érzéseket kelt a Punnany Massif és a Gizella Női Kar meg a Kalungu Ütőegyüttes ebédlői jelenete, meglepő a vonatból előbukkanó kamarazenekar, amely a pályaudvari, majdnem spontán minikoncertet kíséri, vagy a játékosan egymást előző Volkswagen kisbuszok haladása.
A sokféle jelenetből épülő, de mégsem kifejezetten szkeccsjellegű, kamerára komponált egyedi sztorikból összetapadó film valószerűsége elég vonzó ahhoz, hogy ne bírjunk magunkkal a moziszékekben, vagy most azonnal nyarat akarjunk a Balatonon.
Kell ennél több?
