A 8 mérföld című film a reklámok után, nyolc óra tíz perckor kezdődik, és háromnegyed kilenckor az ember már az óráját nézegeti. Nagyon jó volna kimenekülni a teremből. Fél óra alatt ennyi képi hazugságot és ilyen koncentrátumban adagolt dramaturgiai ostobaságot régen lehetett mozivásznon látni. Ám az ember beteljesítve a forgalmazók reményeit, marad, mert kíváncsi Eminemre, a kőkemény, fehér rapperre. Csakhogy fél óra elteltével már nem az a tét, hogy milyen a történet, és benne milyen színésznek bizonyul a világraszóló, brutálisan őszintének ismert popsztár, hanem az, hogy mekkora lesz a bukása.
Talpra lehet-e állni még utána, vagy besorolódik-e ő is végérvényesen a lagymatag, pénzre kacsingató hülyék sorába. Nos, a film egyetlen talánya ez a dilemma marad. Soha nem lehet tudni, miként is működik ez a marketinggel és trükkökkel átitatott világ. Nem lehet tudni, hogy egy ilyen kellemetlen és alacsony színvonalú film után hogyan gyógyulnak, egyáltalán gyógyulnak-e a sebek, azaz mennyi lemezt adhat el egy óriásit bukott filmsztár.
Eminem ugyanis a kultfilmnek várt, multiplexek üdvöskéjének beígért 8 mérföld című filmben olyan rossz, pontosabban annyira jellegtelen, hogy a néző napokig azon morfondírozik utána, hogy ha valakinek ennyi szuflája és ekkora tehetsége van rapénekesként, akkor mi történhetett, hogy színészként ilyen kínosan vértelennek bizonyul.
Valaki hazudik ebben a játszmában. A pophoz nem értek, csak ártatlan felhasználóként szeretem Eminem rapjét. Ezek után azt kell gondoljam, hogy Curtis Hanson, a film rendezője, valamint Scott Silver forgatókönyvíró hazudik. Súlyos állításomat bizonyítékokkal tudom igazolni. Ők ketten, produceri támogatással felépítettek egy nem létező világot, amelyben kétségbeesésről, szociális nyomorról, létharcról és társadalmi alávetettségről papolnak, ahol az erőszak és a kegyetlenség tehetséget termel. Detroitban vagyunk 1995-ben, a külvárosok külvárosában, ahol Eminem édesanyjával, Kim Basingerrel egy lakókocsiban lakik, gyárban gürcöl, és közben a környék vad feketéivel időről időre rapversenyt vív. Nagy a tét. A győzelem az életet, az erőt, a banda elismerését jelenti. A csenevész, de kitartó fehér fiú természetesen győz (nem csoda, lévén ő Eminem, az ismert rapsztár), kivívja a geng tiszteletét, és ráadásul még mamája élete is egyenesbe jön némiképp, nyer egy kis pénzt a bingón, és így ki tudja fizetni a lakókocsi bérét, és meglehet, hogy még elbitangolt szeretője is visszatér hozzá. A fenti édeskés történetet a forgatókönyvíró és a rendező körülbelül olyan lelkiismerettel vitte vászonra, mintha turisztikai reklámfilmet forgattak volna. Van a 8 mérföldben minden. Társadalmi igazságtalanság, eljátszott agresszió, emberek a végeken, fekete folklór, a dzsungel törvényei, kosz és szegénység. Csak egyetlen radikálisan végigvitt gondolat nincs ebben a filmben. Nincs benne egyetlen igaz pillanat sem. Minden jelenet kuliszszák között játszódik, minden kimondott mondat kong a hamisságtól.
Urizáló filmesek játszanak a tűzzel. És ez az embert méltán felbőszítheti. Puhány, pénzzel kokettáló hollywoodi cinikusok átmerészkednek az élet durvább oldalára, mert most ez a trend. Közben az életnek valóban létezik durvább oldala, és készülnek is róla filmek, csakhogy azok nem ültethetők rá a tündöklő marketingűrhajóra, mert kellemetlenek és őszinték.
Ez a hamis butaság azonban körberepüli a világot, és a vezérlőfülkében maga Eminem ül, az igazság bajnoka. Reszkethet, hogy a megalázottak és megszomorítottak megbocsátanak-e neki.
