Nils Dickman egyszerű ember. Norvégia egyik eldugott hegyén dolgozik egy hókotró sofőrjeként. Csendben éldegél feleségével, s bár svéd bevándorló, az Év Állampolgára díjat is elnyeri. Háta mögött azért kapja az élcet a neve miatt („Faszfej”), pedig nem vicc az, hanem beszélő név: Nils valójában is – úgymond – faszfej. Hiszen amikor „drogtúladagolásban” meghalt fia ügyében kezd el nyomozni, és eljut a norvég kokainmaffiához, gondolkodás nélkül, meglehetős durvasággal kezdi el leöldösni a tetteseket ahelyett, hogy gyászolna. Felesége rá sem ismer otthon, de őt az érzelmek közül csak a revansvágy mozgatja.
Charles Bronson a Bosszúvágyból kenyérre kenhető úriember, a deresi Hodor pedig kellemes beszélgetőpartner hozzá képest. A főszerepet játszó Stellan Skarsgard a rendező korábbi filmjének, a Hajszál híján úriembernek a faarcú gengszterét hozza „gyilkos hókotró” kiadásban, csak most nem ő szolgáltatja a rezzenetlen mimikájú deadpan-humort.
Mert félreértés ne essék, a norvég rendező nem szimpla bosszútörténetet forgatott, hanem a társadalom működésén és a túlcivilizált nyugati emberen gúnyolódó fekete komédiát. A bosszú értelmetlenségéről papoló bosszúfilmek buktatóját – hogy azt használják fel szórakoztatási célra, amit elvileg elítélnek – is elegánsan kerüli ki: eleinte filmes normákhoz képest túlzó brutalitásával deheroizálja az erőszakot, majd egy az egyben képen kívülre helyezi azt. Mikor már három pofánlövést, egy fogkiverést és jó pár kivégzést láttunk, akkor ideje hanyagolni az erőszakprojektet – a mű inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy minden haláleset után kiírja az elhunyt nevét, a vallását jelölő szimbólum kíséretében. Nem a first-person shooter videojátékokból ismerhető hullaszámlálóként, hanem keserédes memento moriként működik ez az esztétikai húzás, amely a filmekben következmények és megemlékezés nélkül hulló emberek emberi mivoltára emlékeztet.
Szükség is van erre a humanizmusra, mert a dán forgatókönyvírónak (Kim Fupz Aakeson) és a norvég rendezőnek (Hans Petter Moland) elég lesújtó véleménye van Skandináviáról, illetve úgy anblok a jóléti társadalmakról. Az eltűnés sorrendjében számtalan epekeserű geget süt el azon a kontraszton, ami a Nyugat civilizált önképe és tudatlanságból fakadó idegengyűlölete, diszfunkcionális családjai és ótestamentumi gondolkodásmódja között feszül. Miközben a mindennapok szalagcímeit a tolerancia, a multikulti szlogenjei adják, addig otthon, az art deco otthonok hidegében ugyanúgy nem érti meg magát a dán feleség a norvég férjjel, mint a norvég az ázsiaival. A japán bérgyilkos fedőneve is Kínai, mert úgyis csak egy vágottszemű, a svéd pedig akkor is bevándorló marad Norvégiában, ha már Európa keletibb végéről is csak Skandináviának számít az az egész messzi, havas vidék.
Ez a jóléti társadalomba pakolt gengsztersztori rengeteg magas labdát dob fel egy olyan tehetséges szatíraírónak, mint Aakeson: a szerbek a norvég börtönök kényelméről diskurálnak egy-egy emberrablás között, és értetlenkedve figyelik a kutyájának ürülékét felszedő nőt, hogy ugyan minek gyűjti a kutyaszart. A film szinte végig azon röhög kínjában, hogy a mai jóléti társadalom a civilizáció csúcstermékének tekinti magát, miközben ugyanolyan földhözragadt ösztönlények alkotják, mint az állatvilágot. A magasművészet lakberendezési tárgyai közepette dühöngő gengsztervezér, a Báró alakjában csomósodik össze a sok neurózis: a kínosan pedáns, betegesen vegetáriánus bűnöző vérbeli hisztérika, aki a gengsztermunka nehézségéről és komplexitásáról panaszkodik, közben egy szál gyerekét elhanyagolja, ha pedig tanácsot ad neki, akkor is csak arra futja tőle, hogy kezelje erőszakkal a felmerülő problémákat. Karaktere akár öltönyben járó klisé lehetne, ha nem lenne a pszichotikus maffiafőnök túlzó paródiája – a nyegle Pal Sverre Valheim Hagen alakításában igazi beképzelt lúzert láthatunk, aki egyben a film legveszélyesebb alakja. Ellenfele az albánszerb maffiából Bruno Ganz, aki nem töri magát nagyon, csak emblematikus Hitler-alakítását transzponálja időskori keresztapává, de még így is borzongató jelenléttel bír a szélesvásznon.
Az eltűnés sorrendjében erős színészi alakításokkal központozott, egyszerre kellően okos és szerethetően fanyar komédia a Nyugatról és torz önképéről. Egyetlen hibája, hogy néha túl sokat markol – Nils és feleségének elhidegülését vagy a melegségüket titkoló gengszterek sztoriját csak érintőlegesen skicceli fel, utóbbit pedig kizárólag a finálé kötelező shoot outjának megalapozására használja. Ám még ezzel együtt is ritka az ennyire átgondolt, éles és tömör kritikát megfogalmazó, mégis hatásosan röhögtető film. Ezt is csak a skandinávok tudják – na nem külön-külön, hanem együtt: norvég rendezővel, dán forgatókönyvíróval, svéd főszereplővel. Valahogy így, ilyen soknemzetiségű gárdával kell filmet készíteni a belénk égett előítéletekről.
