Az a baj ezzel a James Ivoryval, hogy jól hangzik a neve - különben mi a bánatért tartaná őt számon a művelődéstörténet (vö.: J. I. új filmje hamarosan a mozikban). A jelenség egyébként távolról sem egyedülálló, más műfajokban is találkozhatni vele, lásd például Angelo Badalamenti vagy Bruttyó János esetét - bár a három közül egyikről sem vagyok száz százalékig meggyőződve, hogy nem véletlenül művésznév-e. A Bruttyó különösen gyanús.
Ha James Ivory filmköltészeti munkásságát persze némileg a fentinél alaposabban vizsgáljuk (akkor először is forduljunk orvoshoz, haladéktalanul), rá kell jönnünk, nem kispályás a csávó. Én még ismertem az unokáját annak, aki anno eladta a Lánchidat - virágföldnek. Pimf panama. Ivory jókedvében egyszer az egész világgal elhitette, hogy Anthony Hopkins jó színész. Mindezt ráadásul úgy, hogy komornyiknak öltöztette a nyomorult csepűrágót, s azt mondta neki, hogy addig nézzél nagyon bután, ameddig csak bírsz. És bírta Anthony, bírta - már mindenki hazament, s őt kényszerzubbonyban szállították át A bárányok hallgatnak forgatására (az öltöztetőnő szabadnapot kapott).
Ám szomorúan kell megállapítanunk, hogy ugyan Ivory éppoly unalmas, mint fénykorában, de már minden színész fel van fedezve. Leirata arról, hogy a franciázó amerikaiak-e a hülyébbek vagy a franciázó franciák, annak ellenére sötét kudarc, hogy a francia konyha "jaj, de érdekes" voltára lett hangszerelve. Nekem az a jelenet tetszett a legjobban, amikor a bordó, Grace Kelly-típusú retikülbe csomagolt revolvert lehajítják az Eiffel- toronyról, és az úgy szálldogál, lebeg lefelé: művészet a javából.
