Válogatott gyilkosok

Vannak magyar címek, melyek a legtöbb jóérzésű embert elijesztik egy film megtekintésétől. Ezúttal azonban érdemes erőt vennünk magunkon, hiszen a Válogatott gyilkosok remek példa arra, hogy nem szabad prekoncepciókkal élnünk egy film iránt, pusztán a külsőségek alapján.

Válogatott gyilkosok, ízlelgessük. Már-már a VICO-filmes videótékás korszakot idézi fel Jason Statham egyik új filmjének címe, melyet az ember hajlamos lehet azonnal eltemetni – nem csak a cím alapján, hanem talán amiatt is, mert Statham nevével az elmúlt években az egykaptafa akciófilmek fonódtak össze. Ezek közül pedig csak ritkán lehetett olyan gyöngyszemre lelni, mint a csúf módon hanyagolt Banki meló. Nos, a hanyagolt Statham-filmek sorába ezentúl a Válogatott gyilkosokat is be lehet sorolni, hiszen annak ellenére, hogy a brit színész megkapta maga mellé főszereplőnek Clive Owent és Robert De Nirót, a film még az egyszemélyes Statham-zúzások bevételeit sem érte el. Ha naiv lennék, azt mondanám, hogy érthetetlen a nézői apátia, de valójában azért sejthető, hogy sokan annyira nem vevők egy múltban játszódó akciófilmre. Pedig a Válogatott gyilkosok egyik legnagyobb pozitívuma az, hogy a nyolcvanas években játszódik, ami hatalmas hangulati pluszt jelent. Mint ahogy az is sokat nyom a latba, hogy a Gary McKendry által rendezett film valós eseményeken alapul.

A Válogatott gyilkosok a visszavonulást választó, de egy utolsó akcióra mégis visszatérő titkosügynök történetének a kliséjét a lehető legklisémentesebben próbálja meg feldolgozni, s ezt jórészt sikeresen is teszi. A film eleve azzal kezd, hogy rácáfol az előzetes nézői elvárásokra, ugyanis sem a plakátok, sem az előzetesek nem árulnak el sokat el a fő konfliktusról, melyben ráadásul olyan karakterek vesznek részt, akik vagy romlottak valamilyen szinten – vagy még romlottabbak. Még véletlenül sincsenek a filmben hősök, sem fehér lovon a képkivágásba belovagoló jófiúk, hiszen a Válogatott gyilkosok is egy olyan világot jelenít meg, ahol egyszerűen lehetetlen tisztának maradni. Mint a fent említett példa is mutatja, a Statham által alakított Danny Bryce tesz erre ugyan egy kísérletet, de csúfos kudarcot vall.

Mindenképpen elismerés jár a készítőknek, hogy remekül alkalmazzák és használják ki a 80-as évek által nyújtott lehetőségeket és korlátokat. Ezúttal nem csak arról van szó, hogy régi fegyvereket és avíttas járgányokat használnak a szereplők, hanem a kor globális viszonyai és jellegzetességei is fontos szerepet kapnak a történetben. Az pedig már csak hab a tortán, hogy olyan, általunk közel sem annyira ismert dolgokról tehetünk szert információkra, mint az SAS vagy egyes titkos társaságok.

Persze szó sincs arról, hogy tökéletes filmmel lenne dolgunk. Azért például nagy kár, hogy a 80-as években játszódó film akciójeleneteinek többsége a The Expendables – A feláldozhatókhoz hasonlóan sok közeli felvétellel és eszeveszetten rángatott kamerával van rögzítve, ami minden, csak nem klasszikus és régimódi megoldás. És bármennyire is tisztelendő a film azon célja, hogy a nézők vélt igényeivel szembe menjen és elmélyítse a karaktereket, de a romantikus szál, illetve keret ily hangsúlyos kiemelése sajnos nem tett jót az összképnek. Máshogy, másképp talán helye lett volna ezeknek a megoldásoknak, de így, ebben a formában inkább könyveljük el tévedésként.

Ezektől eltekintve a Válogatott gyilkosok persze teljesen jó film és mivel abszolút rácáfolt mindenféle prekoncepcióra, ezért a tavalyi év egyik legnagyobb filmes meglepetése volt. Akciónak akciófilm ugyan, de nem ész nélküli öldöklésről szól, erőssége pedig nem a lövöldözésekben és egyéb technikai tényezőkben rejlik, hanem valóban a történetben, annak kacifántosságaiban. Jason Statham pedig ismét bebizonyította, hogy nyugodtan lehet olyan szerepeket is bízni rá, melyek szembemennek a sztereotípiákkal. Más kérdés, hogy a film bukása azt bizonyítja, hogy a szélesebb közönség mégis inkább a skatulya mellett szavaz.