Egy igaz történethez is kell egy rosszfiú, attól dráma a dráma, így gyakran megesik, hogy a filmesek "csinálnak" maguknak egy ellenszenves figurát, akár egy valóban élt személy befeketítése árán is. Íme, néhány példa.
Lázadás a Bountyn (1962) - William Bligh kapitány
Lewis Milestone filmjében az alacsony származásáért túlkompenzáló Bligh kapitány szadizmusa és indokolatlan kegyetlensége váltja ki a lázadást a Bounty-n, de igazából valami egészen más történt. A feljegyzések szerint a Blight sokkal kevésbé élt az egyébként akkoriban bevett szokásnak számító fizikai erőszakkal és korbácsolással, mint más kapitányok, és különös figyelmet fordított legénysége egészségére, gondoskodva a megfelelő fejadagról és pihenési időről, a lázadást pedig egyáltalán nem Bligh motiválta, hanem Tahiti vonzereje. A lázadás előtt ugyanis a legénység 5 hónapot töltött a csodás szigeten. és örökre vissza akartak térni – és pontosan ezt is tették, miután öt és a hozzá hű 18 tengerészt kitették egy csónakba a nyílt tengeren. A kapitánynak és embereinek sikerült eljutniuk Holland Kelet-Indiába, miután 42 nap alatt 4000 tengeri mérföldet tettek meg.
Zulu (1964) - Henry Hook
Az igaz történeten alapuló alkotás 100 brit katona lenyűgöző történetét meséli el, akik szilárdan tartották magukat a zulu nemzet legjobb harcosainak túlerejével szemben a Rorke-átjáró védelmében 1879-ben. Cy Endfield valóban grandiózus háborús filmet készített, amit ráadásul eredeti helyszínen forgatott, a zulukat igazi zulu statiszták alakították, de a drámai hatás kedvéért Endfield némileg változtatott egyes brit katonák karakterén. A legszembetűnőbb ilyen változtatás Henry Hook (James Booth) alakja, aki a filmben egy bajkeverő, részeges, simlis gazfickó, aki bekamuzta magát a gyengélkedőre, a harc elejét ott bekkelte ki, de végül mégis szívére hallgat, és hőssé válik, majd elnyeri a Victoria-keresztet. A valódi Hook mintakatona volt, akit a gyengélkedő őrzésével bíztak meg, és végig állta a sarat az egyik legveszélyesebb poszton,
leszármazottai pedig felháborodottan hagyták ott a film premierjét.
Amadeus (1984) - Salieri
Mozart és Salieri: a tehetség és a középszerűség ellentéte, örök harca – ez határozza meg Milos Forman filmjét, amely Peter Shaffer darabja alapján készült, és van abban logika, hogy a „csak” jó mesterember Salieri féltékeny az istenadta tehetség Mozartra, akár annyira is, hogy annak vesztét okozza. Csakhogy Amikor Salieri (F. Murray Abraham) és Mozart (Tom Hulce) először találkozott az 1770-es években, a csak hat évvel idősebb Salieri már a császári udvar sztárzeneszerzőjének számított. Bár valóban ugyanazon megbízásokért versengtek, nincs bizonyíték arra, hogy Salieri fenyegetésnek tekintette volna Mozartot, leveleiben Mozart inkább a bécsi udvarban uralkodó olasz befolyásra panaszkodott. Sokkal több bizonyíték van arra, hogy Salieri és Mozart kollegiálisan viszonyultak egymáshoz, sőt, Salieri gyakran vezényelte Mozart operáit, és ő tanította Mozart fiát is. 2016-ban a kutatók felfedeztek egy régen elveszett kompozíciót, amelyen a két férfi együtt dolgozott.
Titanic (1997) - Bruce Ismay
James Cameron filmjében a Titanic katasztrófájának egyik elsődleges előidézője a hajót tulajdonló White Star Line megbízottja, Joseph Bruce Ismay (Jonathan Hyde) több szempontból is. Miatta volt kevesebb mentőcsónak a szükségesnél, ő az, aki arra utasítja a kapitányt, hogy gyorsabban haladjon a megengedettnél, a jégheggyel való ütközés után rossz döntéseket hoz, majd amikor a hajó süllyedni kezd, elsőként rohan a mentőcsónakhoz, miután nőket és gyerekeket lök félre, és bár nem engedik fel, ő titokban, sunyi módon feljut a csónakra. Ismay valóban túlélte a katasztrófát, és alig négy napra rá egy bizottság vizsgálta ki a szerepét. Ebből kiderült, hogy ő rendelte el, hogy az előírtnál TÖBB mentőcsónak legyen, nem utasította a kapitányt semmire, és végig segítette a nők és gyerekek kimenekítését, majd az utolsó csónakba szállt be.
Sokan így is számon kérték rajta, miért nem maradt a süllyedő hajon, őt pedig élete végiig gyötörte a lelkiismeret furdalás.
A múmia (1999) - Imhotep
A méltán népszerű Múmia-filmek főgonosza a holtak közül visszatért elátkozott egyiptomi főpap, Imhotep (Arnold Vosloo), aki nem csak elcsábította a fáraó nejét, de végzett magával az uralkodóval, majd visszatérve egy pusztítógéppé válik, mindent és mindenkit megöl, aki az útjába áll. Imhotep létező történelmi alak volt, és bár rengeteget nem tudunk róla, amit tudunk, az alapján inkább pozitív figurája lehetne a történelemnek. Alacsony sorból emelkedett a legmagasabb rangú hivatalnokok közé, két fáraót is szolgált – egyiket sem ölte meg! -, és azon túl, hogy a főpapok közé tartozott, nagyszerű orvos és remek építész volt, ráadásként kiváló szervező, aki többször is megmentette Egyiptomot az éhínségtől. A neve sokáig fennmaradt hazájában, ahol az istenek között emlegették, az ókori görögök pedig az orvoslás atyjaként tartották számon.
A remény bajnoka (2005) - Max Baer
Egy jó bokszfilmhez nem árt, ha hősünk ellenfele nem éppen szerethető fickó, sőt, kifejezetten előnyös, ha az illető egy gazember, és alig várjuk, hogy padlót fogjon. Ilyen figura James J. Braddock (Russell Crowe) ellenfele, Max Baer, a nehézsúlyú bokszvilágbajnok, aki már két ember halálát okozta a ringben, amivel szívesen dicsekszik, és ezzel fenyegeti Braddockot is, sőt, rámozdul a feleségére is. Tény, hogy Baer egyik ellenfele, Frankie Campbell a mérkőzés után meghalt az elszenvedett ütések miatt, de Baert élete végéig gyötörte a bűntudat, haláláig támogatta anyagilag is a Campbell családot, egyebek között ő fizette a Campbell gyerekek iskoláztatását. Másik ellenfele hat hónappal és számos más bokszmeccsel később hunyt el, legfeljebb közvetett módon lehetett köze a dologhoz a bivalyerős, de rendkívül szimpatikus sportolónak. Ráadásul
Baer nemzeti hős lett, amikor legyőzte a Hitler kedvenc bajnokát, Max Schmelinget – és tette úgy, hogy félig zsidóként Dávid-csillagot viselt a nadrágján.
Macbeth (2015)
William Shakespeare nagyon értett az aljas hataloméhes gazemberek ábrázolásához – és ebben nem igazán zavarta a történelmi hűség. Ahogy III. Richárd sem volt púpos és nem ölette meg minden rokonát, a skót Macbeth sem volt olyan, mint a róla írott drámában és annak filmes feldolgozásaiban. A karakter alapjául egy Mac Bethad mac Findláich nevű earl szolgált, aki I. Duncan királyt legyőzve került a skót trónra, majd 14 évig békében uralkodott, olyannyira, hogy sok történész szerint ő volt az utolsó nagy kelta király. Lady Macbeth-ről semmit sem tudunk, csak azt, hogy Gruoch volt a neve, és jó eséllyel maga Shakespeare sem igazán ismerte a 600 évvel korábbi történetet. Egyes elméletek szerint a királygyilkos Macbeth azért lett ilyen kiemelt gazember, mert az író legfőbb „szponzora”, I. Jakab angol szilárdan hitt az isteni akaratban, amely minden királyt védelmezett, így aki egy koronás főre emelte a kezét, az nem kerülhette el sorsát, és ezt példázta Macbeth sorsa is.
Richard Jewell balladája (2019) - Kathy Scruggs
Clint Eastwood filmjének hőse az átlagos kis biztonsági őr (Paul Walter Hauser), aki a szíve mélyén mindig zsaru szeretett volna lenni, az Atlantai Olimpián teljesített szolgálatot, amikor egy magára hagyott hátizsákot fedezett fel, neki köszönhető, hogy sikerült idejében kiüríteni a környéket. Az FBI azonban úgy gondolta, ő lehetett az elkövető, aki a saját hírnévért kockáztatta sok ember életét, de szerencsére egy karrierje mélypontján lévő ügyvéd (Sam Rockwell ) segít bebizonyítani Richard igazát. Ám az a film, ami arról szól, milyen, ha valakit ártatlanul meghurcolnak, igazságtalan egyik szereplőjével, aki ráadásul nem is védekezhet, mert már meghalt. A Jewellt először gyanúsítottként említő újságírónőt Kathy Scruggst (Olivia Wilde) a film egy ellenszenves, gátlástalan libaként mutatja be, aki lefekszik egy FBI ügynökkel az információért, csakhogy ilyen nem történt.
Valószínűleg az FBI szivárogtatta ki a dolgot, hátha hibára kényszerítik a gyanúsítottat, a fiatalon elhunyt Scruggsra pedig szeretettel emlékeznek kollégái.
