Jim Jarmusch stílusgazdag alkotó. Képes a mozgóképes zsánereket atomjaira visszabontani és az elemekből valami elképesztően frisset, újat létrehozni, a saját egyéni atmoszférájához, személyiségéhez „igazítva és optimalizálva”.
Eddigi életműve egyértelműen a kilencvenes években volt meghatározó, mivel olyan kikezdhetetlen remekműveket tett le az asztalra, mint az Éjszaka a földön, a Halott ember és a Szellemkutya.
Ezután némi pauza következett, bár a Kávé és cigaretta című szkeccsfilm még a régi szép időket hozta vissza, a Bill Murray fapofájára igazított Hervadó virágok már egy, a csúcson túllévő, fáradó alkotó munkája volt, míg a zavarba ejtően üres és formalista Az irányítás határai már a művészi válság jegyeit hordozta magán.
Jarmusch most elegánsan tért vissza a csúcsra a Halhatatlan szeretőkkel. De fogalmazhatunk úgy is, hogy egy több mint tíz évvel ezelőtt írt forgatókönyvéből sikerült olyan művet alkotnia, mely nemcsak, hogy odailleszthető a kilencvenes években jegyzett csodáihoz, de sikerült önmagán túllépve is megújulnia: egy vadonatúj, cinikus jarmuschi világot kapunk, mely tökéletesen kompatibilis a huszonegyedik század értékválsággal terhelt viszonyrendszereivel.
A Halhatatlan szeretők vámpírfilm. Ez a zsáner a filmtörténet során volt már a csúcson (Jarmusch nemegyszer idézi meg a Nosferatut), de az idő előrehaladtával inkább a trash felé vette az irányt, még akkor is, ha körülbelül tízévente azért csak született egy-egy figyelemre méltó darab.
Jarmusch tehát mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül bonthatta vissza szinte atomjaira a műfajt, még úgy is, hogy néhány megszokott klisét kvázi múltidézésre használ fel. És itt nem nosztalgiára kell gondolni, noha Jarmusch vámpírjai úgy tudják meg-, illetve túlélni a jelent, hogy megrekedtek a múltban. Egyetlen állandó, megkérdőjelezhetetlen erény és kincs létezik: ez pedig maga a művészet. (Az megérne egy külön tanulmányt, hogy Jarmusch miért épp a zenét és az irodalmat emelte fel erre a metaszintre.)
Jim Jarmusch az egyetemes szint alatt is működőképessé tette a Halhatatlan szeretőket – méghozzá a klasszikus love story lehetőségének kiaknázásával.
Az örök szenvedésre ítélt, szuperérzékeny Adam (Tom Hiddleston, aki ezzel az alakításával fellépett Lugosi Béla mellé a hírességek örök csarnokában), aki zeneművek létrehozásában éli ki magát (hogy aztán másoknak átadja őket), vagy maga Christopher Marlowe (JohnHurt), aki Tangerben éli „nyugdíjas” napjait, csupán úgy tudja elviselni az önkéntes száműzetést, hogy a művészetnek él, a művészetben hisz. Társalgásaik felölelik szinte a teljes kultúrtörténetet – ember legyen a talpán, aki majd egyszer arra vállalkozik, hogy totálisan desifrírozza a Halhatatlan szeretőket.
Mesteri kontraszt: mindeközben a világot egyre inkább élhetetlenné teszik az emberek, akiket a vámpírok találóan csak zombiknak hívnak egymás közt – a kézzelfogható bizonyítékot a kiüresedett detroiti utcák szolgáltatják. És tényleg, csodás dramaturgiai fogás, hogy a néző leginkább a vámpírokkal tud azonosulni ebben a történetben – még akkor is, ha ez elsőre igencsak természetellenesnek tűnik így, szavakkal leírva.
Jim Jarmusch azonban nem elégedett meg ezzel a fricskával, az egyetemes szint alatt is működőképessé tette a Halhatatlan szeretőket – méghozzá a klasszikus love story lehetőségének kiaknázásával. Adam ugyanis évszázados (örök?) szerelemre van kárhoztatva. Párjával, Eve-vel (Tilda Swinton – ő is született vámpírként hat a vásznon), ha együtt vannak, életük kilátástalansága multiplikálódik.
Az alapvető „zombihitet”, mely szerint együtt minden szebb és jobb csak azért, mert párt alkotunk, teljesen megsemmisíti Jim Jarmusch. Két totálisan különböző egyéniséget kapcsol össze bonthatatlan kötelékkel, a párkapcsolati sémákat és archetípusokat alkalmazza a lehető legintenzívebben, ugyanakkor mesteri természetességgel.
Egészen frissnek tűnik ez az egyszerű érzelmi tökéletesség mondjuk az Alkonyat-széria courths-mahleri „magasságokban” folyó giccsparádéjához mérve. Azt pedig külön jarmuschi fricskaként éljük meg, hogy mi történik, ha egy vámpír és egy zombi összegabalyodik, mint Eve húga, Ava (Mia Wasikowska) és Adam „beszerzője”, Ian (Anton Yelchin), és nem Stephanie Meyer fantáziája (vagy inkább annak hiánya) szövi a cselekményt. Mert a harapás igenis végzetes.
