Nekem ezt a filmet horrorként adták el. Pedig köze sincs a horrorhoz: gyerekszerelmes vámpír-művészfilm, majdnem-szociográfia. Mintha magyar rendezte volna. Csak bátrabb.
Vannak ugyan brutális képei, némelyik a Fűrész-sorozat emlékezetesebb pillanatait idézi. De ettől még nem lesz horror, csak naturalista. Ha egyszer a savval leöntött arc úgy néz ki, ahogy, csak nem mutathatnak helyette próbababát? A vámpír-realizmus ab ovo véres dolog. Anélkül viszont legfeljebb "tizenkét éven aluliak szülői felügyelettel"-jellegű mesét lehet forgatni a témából, felnőtt filmet nem.
Az Engedj be! márpedig szigorúan felnőtteknek szól. A naturalista vér és hús és sikoly és gyilkolás csak aláfestése a tónusnak, hangulatteremtő elem, de nem a középpont. Ez egy szerelmes film két kiskamaszról, akik egyike kétszáz éves. Okos szerelmes film: nem idealizál, nem cukroz, de nem is esetlenkedik túl mintegy oktatófilmként: hogyan ne csináljátok, gyerekek. Ehelyett arra a - felnőtt - belátásra alapoz, hogy ha valakinek nincs jóformán senkije, akkor abba fog belekapaszkodni, akit talál: ha vámpírba, hát vámpírba. Istenem, vérengzik a lány össze-vissza, na és? Hozzám kedves.
És persze a másik oldalról is ugyanígy működik. Istenem, a srác kicsit puhány, és még ember is, na és? Hozzám kedves. Potenciális zsákmány, aki visítás helyett átölel. Kétszáz éve nem láttam ilyet. (Rubik-kockát pedig sosem, azt is ő mutatta.)
Az okosságon túl nagyon szép film is az Engedj be!, méltán nyeri a fesztiváldíjakat. A svéd város szürke, az arcok törődöttek, a kisfiú nagyon tejfelszőke, a kislány pedig ránézésre sem illik a környezetébe. És a vér tényleg vér, nem paradicsomlé. A történet lényege nem áll távol az Interjú a vámpírral sztorijától, de ott a vámpírok arisztokrata szuperlények, itt viszont a szegény kis vámpír sokkal nyomorultabb az egészséges, baráti társaságban iszogató, családokban élő embereknél. Úgy, ahogy van, ezt a filmet magyar is rendezhette volna: szociográfia majdnem, csak bátorság kell hozzá.
Még egy megjegyzés. Vagy a rendező, vagy az operatőr igen esztétikusnak találja a gyerektestet. Nem rosszindulatból mondom: realizmus ez is. Csak, ellentétben a savval leöntött arcokkal, egy leheletnyit túl az én ízlésemen.
