A szeletelt kenyeret ugyan nem találta fel (újra) John Krasinski, de sikerült egy olyan koncepcióval előállnia, amely kiemelte a 2018-as Hang nélkült a multiplexeket elárasztó horrordömpingből. Egy filmre váltottunk jegyet, de kettőt kaptunk: egy brutálisan feszült inváziós horrort vak szörnyekkel a mumusok szerepében és egy családi túlélődrámát. Senkit sem érhetett meglepetésként, hogy elkészült egyből a folytatás, de arra valószínűleg kevesen számítottak, hogy a Krasinski által jegyzett második rész semmiben sem maradt el az elsőtől.

A franchise harmadik tétele előzményfilmként lett beharangozva, ami adhatott némi okot az aggodalomra, pláne hogy Krasinski már nem vállalta a rendezői feladatokat. Az első felvonás izgalmát még a koncepció újszerűsége és az adta, hogy fokozatosan ismerhettük meg ennek az új világnak a törvényeit, miközben a tövig rághattuk a körmünket a főszereplő család sorsáért izgulva. A folytatásban egyrészt továbbra is volt kinek drukkolni, hiszen ugyanazokat a szereplőket követhettük (spoiler: mínusz Krasinski családapáját), és megkezdődött a mitológiaépítés is új helyszínekkel és új kolóniákkal.

Ehhez képest visszatérni az első napra, azaz az idegenek érkezéséhez, a szó semmilyen értelmében nem tűnt előremutató húzásnak. Produceri szemszögből ez persze maga a potenciális jackpot, a globális inváziót ugyanis végtelen alkalommal, végtelen nézőpontból el lehet mesélni – lásd a hasonló dramaturgiai trükköt használó The Walking Dead és a spin-offjainak példáját. Új ingerekre vágyó nézőként ellenben kevéssé izgalmas úgy átélni egy történetet, hogy már tudjuk, honnan indul és hová fut ki, és már maguk a szörnyek sem okozhatnak meglepetést.

Ezzel a csapdahelyzettel a forgatókönyvet társszerzőként jegyző Krasinski és az új rendező, Michael Sarnoski is tisztában volt, és ahelyett, hogy autópilóta üzemmódban gyártottak volna egy generikus folytatást, léptek egy merészet. Egyrészt megváltoztatták a helyszínt, ami az első két felvonás egyik különlegességét adta, és az erdei, kistelepülési környezetet a filmtörténelemben már több tucatszor lerombolt New York városába helyezték. A fókuszt ugyanakkor nem szélesítették ki, sőt, most egy család és egy kisebb kolónia helyett végig egyetlen nőt, illetve a macskáját, és a később hozzájuk csapódó férfit követjük. Az igazán radikális változást mégsem ez, hanem a főszereplők motivációjának átkalibrálása jelenti.

Egy túlélőfilmben, nem meglepő módon, túlélni szeretnének a főszereplők. De mi van akkor, ha egy olyan embernek kerül veszélybe az élete, aki már amúgy is a halált várja? Az Első nap főszereplője történetesen ebben a helyzetben van, a Lupita Nyong'o által alakított Samira hospice kezelésben részesülő rákbeteg, és csak azért hagyja el az intézményt, ahol ápolják, hogy még egyszer utoljára betérhessen kedvenc harlemi pizzázójába. Így amikor megérkeznek az idegenek, és a pánikba esett tömeg el akarja hagyni a várost, ő a másik irányba indul el, egy olyan férfi társaságában (Joseph Quinn), aki számára szintén nem a menekülés a legfontosabb.

Unortodox főszereplői ellenére az Első nap még lehetne ortodox franchise-folytatás is. Sarnoski korábban nyíltan beszélt arról, hogy a vizualitást illetően Az ember gyermekét használták sorvezetőnek, és nem túlzott. Pat Scola operatőr kamerája úgy tapad a két főhősre (és a macskára), hogy attól még tökéletesen átélhető a háttérben zajló világégés is, amikor pedig előtérbe kerül az akció, és falkában támadnak a szörnyek, sikerül ugyanazt a feszültségszintet elérni, mint az első két részben. Itt ugyanakkor mégsem ezeken a pillanatokon van a hangsúly, és nemcsak azért, mert jóval kevesebb van belőlük, mint a Krasinski által rendezett epizódokban, hanem mert

nem is úgy van felépítve a történet, hogy az idegenek attakjai jelentsék a fő attrakciót.

Sarnoskit jobban érdekli az, hogy hogyan talál egymásra két idegen ember, akiket eleinte csak annyi köt össze, hogy mindketten a saját útjukat kénytelenek járni. A rendező első filmje, a Disznó is hasonló trükkel élt: a szinopszis azt ígérte, hogy a Nicolas Cage alakította főhős John Wick-üzemmódban fog leszámolni azokkal, akik elrabolták kedvenc sertését, ehhez képest az igazi dráma a karakteren belül zajlott, és a fegyverforgatás helyett a gyászmunka került előtérbe. Az Első napban sem az a tét, hogy Samira el tud-e menekülni, hanem hogy képes-e megtalálni a lelki békéjét, és azt, amit egy harlemi pizzázóban keres. Ehhez a karakterívhez pedig Lupita Nyong'o a tökéletes választás: szavak nélkül is képes minden érzelmet megjeleníteni, hála többek közt az óriási, kifejező szemeinek. Többek közt neki, és a nem kevésbé meggyőző Joseph Quinnek köszönhető, hogy a történet kisebb-nagyobb logikátlanságain is túl tudunk lendülni.

Borítékolható, hogy lesznek olyan nézők, akik kevésbé értékelik ezt a melodrámaibb hangvételt, sokallva az elmúlásról való melankolikus merengést és kevesellve az akciót és feszültséget, pláne hogy az előzetesek és a marketinganyagok további világépítést ígértek, vagy legalább azt, hogy többet tudhatunk meg az idegenek céljairól. Sarnoski egy másik filmet készített el, egy olyat, ami ellenáll a franchise-logikának, és

a szörnyinvázió kellős közepén egy megható, mélyen emberi történetet mesél el.

Lehet, hogy nem pont erre a filmre váltottunk jegyet, de mi másért járnánk moziba, ha nem azért, hogy néha lássunk és érezzünk valami olyat is, amit korábban még nem?