Benne van minden és mindenki, csak épp Bob Dylan nincs sehol. Aki látja, tegye fel a kezét! Hülye vagy, az csaj...
Egy sima, sok fordított
Nemrég landolt a tékák polcain A lankadatlan - A Dewey Cox-sztori című rock-biopic-paródia, konkrétan a Johnny Cash-es A nyughatatlan, kicsit szélesebb perspektívából nézve általában az énekes-ikonok életútját szép és nagy epikus alkotások képében elmesélő zenés-táncos mulatságok karikatúrája. Néhány villanás erejéig az alkotók megidézik benne jelen tárgyalt Bob Dylan-regét is, ám inkább csak az énekes hasis nélkül nehezen követhető költői képeire hegyezve a poént, mintsem magára a filmre, azon ugyanis baromi nehéz lenne fogást találni (viszont szezonja van). A zsáner darabjai ugyanis, mintha zsinórón húznák őket, haladnak egy konkrét útvonalon, érintve a kötelező pontokat, mint valami felszednivaló kincseket egy gyűjtős-lövős videójátékban: gyerekkori trauma, iskolai zenekar, úristen, stúdió!, egy montázs a sikerről, drogproblémák, come-back. Na most az I'm Not There magasról tesz erre a szabásmintára.
Disz-dúr-harmónia
Már az is ijesztően hatott, hogy öt-hat-hét különböző színész játssza el Bob Dylant, életének különböző szakaszaiban, még ha ilyesmivel legkésőbb Todd Solondz Palindrómákjában már találkozhattunk is. Ám valójában maga az énekes nincs is itt, hiszen senkit, egyetlen karaktert sem hívnak konkrétan Bob Dylannek. A helyzet az, hogy Heath Ledger mint Robbie Clark, Christian Bale Jack Rollinsként, és persze a fantasztikus Cate Blanchett bizonyos Judd Quinn bőrében mind egy-egy Dylan-pózt vesznek fel, lehetőség szerint mind különbözőt - amire az énekes ideológiai és zenei pálfordulatai szép számmal adnak is lehetőséget. A film szerkezete pedig még annyi könnyítést sem ad, hogy ezek az "életek" epizodikusan kövessék egymást: megszakítja és magyarázza, ellenpontozza és összezavarja egyik a másikat, időnként ötpercenként ugrálva oda-vissza két, időben, térben és stílusban egyaránt összeegyeztethetetlen szál között. A tartalom és a forma sokat emlegetett harmóniájához pedig Todd Haynes is igyekszik tartani magát a változatos képi megoldásaival. Így amikor a koncertklippek után Julianne Moore mint egykori békeaktivista beszél a hirtelen dokuba váltott film láthatatlan riporterének Billy, a kölyökről, mire megjelenik előttünk maga a Richard Gere álcáját magára öltött pisztolyhős, és az ő kései westernét követjük a továbbiakban, addigra már kétségbeesésünkben posztmodern családregényeket a fejünkhöz verve sírva könyörgünk hétközi szappanoperákért olyan egyszerű mondatokkal, mint "Nincs vesztegetni való időnk", vagy "Ebből nem eszel, Géza...".
De hiába minden
Ez a film nem az a film - Haynes tarthatta volna magát a lineáris történetvezetéshez, ad absurdum egy-egy flashbackkel megbolondítva azt, de akkor az I'm Not There sem lett volna más, mint egy huszadik Ray, ami már eleve egy harmincadik La bamba volt. Így viszont a rajongók kedvükre vadászhatnak az ilyen-olyan utalásokra, az életpálya egyes momentumaival való megfeleltetésekre, legyenek azok barátnők, ellenségek, dalok vagy drogok. Kevésbé mániákus Bob Dylan-rajongóknak persze ez keményebb dió lesz, megkockáztatom, egyben nem is annyira szórakoztató, ajánlott irodalom tehát a Sebők-Jávorszky páros megannyi remek rocktörténelmi kötetének vonatkozó fejezetei.
Kinek ajánljuk?
- Akik még láttak bakelitlemezt.
- Sebők Jánosnak és Jávorszky Béla Szilárdnak.
- Mindenkinek, aki szereti".
Kinek nem?
- Akik a Sziget gondolatától is viszketnek.
- Akiknek a Doktor Szöszi dramaturgiája a non plus ultra.
- Akik szerint a protestáló popzene Michael Jackson Black or White-jával kezdődött.
