zene: Brian Tyler
vezényel: Brian Tyler
kiadás éve: 2013
kiadó: Hollywood Records
játékidő: 75:30

2008-ban, az első Vasember-mozi bemutatásakor valószínűleg senki sem sejtette, hogy a kimeríthetetlen karakterszámmal bíró Marvel-univerzum legsikeresebb, legjövedelmezőbb tagja Tony Stark, azaz Vasember lesz. A rendező Jon Favreau és Robert Downey Jr. azonban képes volt valami olyat létrehozni, mely alapvetően szokatlan a képregény-feldolgozások világában, azaz megmutatták, hogy lehet a látványt és az izgalmat humorral fűszerezni úgy, hogy a mozi ne fulladjon erőltetett vicceskedésbe, vagy kínos és sótlan, humorosnak szánt jelenetekbe. Kétségtelen, hogy voltak erre próbálkozások a múltban is, ám az is biztos, hogy maradandó egyik sem lett. Így az elmúlt évtizedet uraló szuperhősmozik, vagyis a drámai Batman-saga, a fiatalos Pókember-széria és a látványos és helyenként elgondolkodtató, üzenetet hordozó X-Men-filmek egy olyan vetélytársat kaptak, ahol a főhős olyat tudott, amit az ő szereplőik nem, Vasember ugyanis menő volt. Míg Batman a sötét múltjával foglalatoskodott, vagy pszichopata őrültekkel viaskodott, addig az X-Menek meg azzal voltak elfoglalva, hogy melyik csapat tudott szuperebb mutánsokat verbuválni, majd a másikat jól elpáholni, Pókember pedig ekkor élte emós korszakát, így nem véletlenül csapott le a közönség a friss húsra, pontosabban vasra. Az első két mozi bevételi adatai ugyan nem írták át a box-office listák minden idők legnagyobb kaszálásait taglaló részeit, ám arra bőven elegendőek voltak, hogy szép lassan beinduljon a további Bosszúálló-karakterek karrierje is, majd végül az őket egyesítő nagy film is megvalósuljon.

2013-ban Vasember önállóan harmadszorra próbálta meghódítani a nézőket, ám ez a vállalkozás már több szempontból is neccesen indult. A "Bosszúállók" óriási anyagi sikeréhez és kedvező kritikai fogadtatásához kellett valamilyen formában felnőnie, ám úgy, hogy az első két epizód rendezője helyett már egy új foglalta el a direktori széket. S hogy sikerült-e neki felülmúlni a korábbi részek sikerét? Nos: anyagilag mindenképpen, hiszen a "Vasember 3." összbevétele közel annyi volt, mint az első két mozié együttvéve, ám a minőség tekintetében már korántsem ennyire egyértelmű a kép. A harmadik részt Shane Black rendezte, akinek filmográfiája finoman szólva sem acélos, ugyanis mindössze egy film, a "Durr, durr és csók" köthető rendezőként a nevéhez. Black sokkal inkább forgatókönyveiről híres, nevéhez kötődik a "Halálos fegyver"-széria mellett "Az utolsó cserkész" és az "Utánunk a tűzözön" szkriptje is. Történeteiben rendszerint két össze nem illő, végül mégis összecsiszolódó karakter kap központi szerepet, ráadásul mindezt humoros formában, jelentős mennyiségű verbális poénnal körítve szolgálja fel. A "Vasember 3." esetében sem akart ettől a formulától elszakadni, ami pedig egy alapvetően rossz húzás volt, ugyanis forgatókönyvében összehozott egy olyan buddy movie-t, ahol csupán egy főhős van, így ennek a zsánernek a formulái egyszerűen nem tudnak működni. Míg korábbi történeteiben a két főszereplő élcelődése, egymás poénos akciókba, képtelen szituációkba keverése, a kettejük között fennálló vonzás és taszítás viszi előre a filmet, addig könnyen belátható, hogy ha csak egy karakter csinálja mindezt, az egy idő után már inkább kínosan furcsa lesz, márpedig Tony Stark legújabb kalandjában pontosan úgy viselkedik, mint egy társát vesztett Riggs a "Halálos fegyver"-ből. Ám míg ott az önpusztító rendőrt Murtaugh visszarángatta a szakadék széléről, addig Vasembernek nincs ilyen szerencséje, társa ugyanis nincs, a szakadék azonban képletesen és a valóságban is elnyeli őt. A sztori igazából ott vesz igen kínos fordulatot, amikor Stark egy kisgyerekkel haverkodik össze, és segítségével egy sufniban próbálja meg összetákolni működésképtelen szupergúnyáját. Ez a nyolcvanas években még egy alapvetően sikeres felállás volt, ám 2013-ban az efféle családi mozis szuperhősfilm már tényleg a gyártó céget birtokló Disney hatására jöhetett csak létre.
A történet szinte másodlagos is. A jól ismert alapszituációk - mint például Stark folyamatos évődése Pepperrel (Gwyneth Paltrow) - sokadszori felvázolása mellett a sztori magva, hogy az éppen poszttraumás stressztől szenvedő Vasembernek új ellensége akad a Mandarin nevezetű terroristavezér (Ben Kingsley) személyében, ráadásul egy régi vetélytársa, Aldrich Killian (Guy Pearce) is felbukkan az életében. A feladat meg adott, világ- és önmegmentés.

A Vasember-filmeknél, meg úgy általában a Marvel-moziknál megszokott, hogy folyamatosan új zeneszerzőket próbálnak ki, így Tony Stark is elfogyasztott már két komponistát a harmadik részre kijelölt Brian Tyler előtt. Először Ramin Djawadi írt zenét Vasembernek, majd érkezett John Debney, aki korábban már több alkalommal is dolgozott Jon Favreauval. Mindketten egy tisztességes, a szuperhősmozik kívánalmait kiszolgáló muzsikát hoztak össze, ám ismételni már nem volt lehetőségük.
Sok kritika éri Tylert, hogy elcsábult a Remote Control-os irányzat felé, ám kissé igazságtalan ez a vád, hiszen míg Hans Zimmeréknél rendre meghatározó az elektronikus muzsika, addig Tyler esetében a szimfonikusok sokkal komolyabb szerepet kapnak, ráadásul több esetben is figyelemre méltó dolgokat művel a nagyzenekarral, jelen esetben a London Philharmonic Orchestrával.. Ezt a vegyítést pedig, érzésem szerint, Tylernél napjainkban senki sem képes Azonban kétségtelen, hogy az RC-s score-ok unalomig felhasznált stílusjegyei, így az osztinátók, a jól ismert akkordok és harmóniák sajnos elnyomják az egyedibb részeket, viszont a két szerző által képviselt stílus között párhuzamot semmilyen formában sem lehet vonni. A Tyler által képviselt akciózenei hangzás ugyanakkor nem feltétlenül az ördögtől való, hiszen összeadódik benne az a fajta színtiszta szimfonikus világ, amelyet Alan Silvestri próbált ki az "Amerika kapitány: Az első bosszúálló" esetében, illetve az a modernnek mondott hangzás, amelyet Zimmer és társai képviselnekjobban művelni. Érdekesebb módon alkalmazza a fafúvósokat, az ütősök terén képviselt tudása megkérdőjelezhetetlen, ráadásul jelen muzsikában a fanfáros körítés miatt a rézfúvósok bevetésére sem lehet panasz. Sőt az is Tyler pozitívumai között nevezhető meg, hogy nem erőlteti túl a basszust, ami nyilván megköveteli azt, hogy a csendesebb részeknek jobban kidolgozottaknak kell lenniük, hiszen nem fedik el ezeket dörmögő mély hangok. Ráadásul Tyler esetében ezek döntően valódi hangszerek, és nem generált változatok, sőt a "Vasember 3." aláfestésében eleve igen szerény az elektronikus zenei rész, így ebből a szempontból is jóval értékesebbek munkái, mint a Zimmer-házból kikerült, vele összevetett muzsikák. Sőt tökéletes bizonyítéka annak, hogy ezt a hangzást egy szimfonikus zenekarral és rockzenében megszokott, illetve speciális hangszerek alkalmazásával is el lehet érni, így számomra Tyler stílusa minden tucatmegoldásával együtt is élvezetesebb és igényesebb, mint a vele összemért hasonszőrű score-ok.

Sajnos vagy nem sajnos, de Tyler nem nyúlt vissza elődei témáihoz, így egy teljesen új dallamvilágot hozott létre Vasembernek. Az új főtémát rögtön az albumot indító "Iron Man 3" mutatja be. A motívum az eddigi Vasember-témák közül számomra a legerősebb, legkarakteresebb, fülbemászó, egy klasszikus értelemben vett főtéma. Ugyan fanfáros jellegű, ám nem lehet összevetni a régi korok rézfúvós vezérmotívumaival, hiszen körítése egy abszolút 21. századi hangzást biztosított neki. Sokszor beveti a score-ban a szerző, akad hasonlóan dinamikus felhasználása is, de néhol csendesebb, a drámaibb részeket is jól kiszolgáló variációját is bemutatja. Összességében ez egy nagyon jól alkalmazható, az adott jelenet stílusához igazítható téma, mely az egész score egyik legértékesebb alkotóeleme. Mint már említettem, rengeteg helyen bevetésre kerül, így aztán minden ezt tartalmazó tétel kiemelésének nincs értelme, ám a jobbak közül megemlítendő a "Stark", az igen ütős, a témát ereje teljében bemutató "Battle Finale", vagy a dallamra variációkat bemutató "War Machine".
Külön témát kapott a főgonosz, azaz Mandarin, de dallama nem túl karakteres, inkább a hangszerek és a felvonultatott stílusok adnak jelleget neki. Az "Another Lesson from Mandy"-be az arabos hangulat, illetve a fémes ütősök visznek finom egyediséget, míg a legtisztábban a "The Mandarin" mutatja be a rettegett terrorista motívumát. Romantikus téma nem született, mivel ezen jelenetek alatt is a főtéma lágyabb, csendesebb variációja hallható: ilyen a "New Beginnings" vége, vagy a különösen szép, hárfás "Isolation". A nyugisabb, lassabb tempójú részek közül kiemelhető még az "Extremis" vége, ahol az elektromos gitár lágy játéka ad egy olyasféle hangzást, melyet leginkább húsz évvel korábbi, tartózkodóbb Zimmer-muzsikákban hallhattunk. A film vígjátékos jellege szerencsére nem ment át a score-ba, pontosabban csak helyenként bukkan fel ilyen elem, ráadásul minden esetben jól sülnek el. Ilyen például a "The Mechanic", mely egy akcióvígjáték tökéletes aláfestője is lehetne a masszív rezesszekcióval, a csilingeléssel, szinte jazzrockos hangulattal. Ide sorolható még a záró "Can You Dig It (Iron Man 3 Main Titles)", mely körülbelül úgy hangzik, mint egy hatvanas években futó tévésorozat főcímzenéje, egyszerűen zseniális tétel.

Az olyan trackekben, mint a "Hot Pepper", valamint a kórust is jól alkalmazó, az album egyik legerősebbjének mondható "Attack on 10880 Malibu Point" érezhető leginkább a Goldsmith-i örökség, illetve a modern hangzás keverése. Úgy vélem, napjaink zeneszerzői közül Tyler az, aki annak ellenére, hogy elcsábult a könnyen bevethető, instant elemekkel kevert akciózene felé, mégis megmaradt azon a vágányon, melyen Jerry Goldsmith pályafutása második felében haladt. Sőt meg merem kockáztatni, ha a mester még ma is élne, nem várhatnánk más hangzást tőle, mint amilyet most Tylertől hallunk. Azonban ha már korábban sok szó esett az RC-s hangzásról, akkor legyen kiemelve olyan track is, ahol ez az irány a fő. A "Dive Bombers" címűnél például kifejezetten nagy a hasonlóság Zimmer "Az acélember" esetében csúcsra járatott, gyors ütemű dobos koncepciójával, azonban legalább Tylernek nem kellett külön embert felbérelni a dobos részek megalkotásához, mivel a hangszer egyik igen jó ismerőjének mondható.
Úgy tűnik, hogy aki a DC-nél Hans Zimmer, az Marveléknél Brian Tyler lesz, hiszen a képregényes cég a "Vasember 3." után a "Thor: Sötét világ" zenéjét is rábízta, s nemrég olyan hírek is elkezdtek szállingózni, miszerint a "Bosszúállók" folytatása esetében is ő szolgáltatja majd a muzsikát.