Az Adéle és a múmiák a francia filmipar válasza Indiana Jonesra és Lara Croftra, jó sztorival, látványos díszletekkel és brillírozó színészekkel. Annyi a baj, hogy a rendező egy trilógiányi béna poént zsúfolt bele, de ezt ki lehet bírni.
Guy Ritchie felturbózott Sherlock Holmesa után Luc Besson is neoviktoriánus akciófilmet forgatott, ráadásul jót. Az Adéle és a múmiák rejtélye külsőségekben és történetvezetésben is profi szinten ötvözi az Indy-filmeket és a Múmia-trilógiát a Verne-regényekkel és a dinóvadászos Elveszett világgal. Másfél óra alatt kapunk kalandos egyiptomi sírrablást, elszabadult pterodaktiluszt, halottakat feltámasztó, őrült mágust és Párizsban sétálgató, extrém jó fej múmiákat.
A film hibája, hogy Luc Besson trilógiányi béna francia viccet zsúfolt a forgatókönyvbe. Sajnos senki nem szólt rá, hogy háromnál többször nem kéne elsütni azt, hogy férfiruhába öltözik a nő a fogolyszöktetéshez, meg azt sem, hogy a hülye nyomozó mindig zabál. De ő nem bírt magával, és még a stáblista utáni részt is telepakolta ilyenekkel.
Besson Jacques Tardi kultikus képregényéből gyúrta össze Ade`le legújabb kalandját, akit már 76 óta imádnak a franciák. Az író-rendező a sztorinál sem tartotta magát a kevesebb több elvhez, de ez csak jót tett a filmnek, mert szépen összefésülte az 1976-os, dinókergetős Ade`le és a szörnyeteget (Ade'le et la bete) a képregénysorozat negyedik részével, a 78-os Múmiaparádéval (Momies en folie), amiben Ramszesz fáraó és udvartartása a Louvre környékén csavarog.
Ade`le Blanc-Sec az eredeti képregényben csúnya, öreg és mindenért morgó házvezetőnőre hasonlított (a száraz fehér borra utaló Blanc-Sec családnevet is rossz természete miatt kapta a rajzolótól), a filmváltozatban viszont a gyönyörű Louise Bourgoin kelti életre. Az ő új Ade'le-ja természetesen megmaradt cinikusnak, munkamániásnak és láncdohányosnak, de szerethető hősnő, aki nemcsak vérlázító stílusban sértegeti a párizsi urakat, de a lelke mélyén néha igazi érzelmekre is képes.
Ade`le nem kapzsiságból vagy görcsös szakmai bizonyításból lop múmiákat Egyiptomból. A gézbe bugyolált hullát egy párizsi varázsló segítségével akarja feléleszteni, hogy az egyiptomiak tudományával végre megmenthesse a nővérét, akinek hajtű fúródott az agyába. A bogaras varázsló viszont pont nem ér rá, mivel - és itt ér össze a két képregény történetszála - minden erejét leköti egy több millió éves tojásból kikeltett, emberevő őshüllő irányítása.
A 90 évesnek maszkírozott Jacky Nercessian (valójában csak 59) zseniálisan játssza a misztikus képességekkel rendelkező, kedves öregapót, akinek a hóbortjai miatt párizsiak tucatjai halnak meg, mégsem tudunk a kalandfilmek tipikus főgonoszaként tekinteni rá. Van persze ilyen is a filmben: bár az Ade`le-lel rivalizáló, hullaarcú egyiptomi régész, Mathieu Amalric keveset szerepelt a filmben.
A brillírozó színészek közül mindenképpen ki kell még emelni a lúzer Caponi nyomozót alakító Gilles Lellouche-t, aki nagyjából annyira hatékony segítség a Párizst rettegésben tartó szárnyas szörny elfogásában, mint a Rózsaszín párduc sorozat felügyelője. A viktoriánus ponyvák ünnepelt dinóvadásza természetesen ebből a történetből sem maradhatott ki, nagy kár, hogy Jean-Paul Rouve túljátszott karaktere sokszor a Louis de Funes-vígjátékokba rántja át az alapvetően meghatározó Indiana Jones-hangulatot.
Egy dolog maradt ki a filmből: a kötelező Bond-lány férfi megfelelője. Bár van egy halvány szerelmi szál, Ade`le magánélete végig rejtve marad. A szörnyet üldöző párizsi férfiak mind szerencsétlenek, és a sok karikatúra-mellékszereplő között sehol sem akad egy hős, aki egyenrangú partnere lehetne az örökké utazgató, nyomozó, fogolyszöktető kalandornőnek. Az Ade`le és a múmiák rejtélye ugyan zseniális könnyedséggel idézi meg a viktoriánus ponyvák kincskeresőit, Afrika-vadászait és dinoszauruszokat hajkurászó tudósait, de a poénok és az érzelmi szál elsunnyogása miatt 7/10-et érdemel.
