A Nagy Generáció

Van egy korosztály, amely a maga idejében kiötlötte, hogy amilyen hirtelen csak lehet, múzeumba küldi apáik értékrendjét/ízlésvilágát/hiedelmeit, mert mégiscsak életellenes magatartás, ha a világ nem a haladó ifjúság keze alatt formálódik. Azóta fiatalnak lenni természetszerűen egyet jelent az istennek tetsző magatartással. Eggyel nem számolt ez a generáció, hogy előbb-utóbb meg fog öregedni. Ám mivel a kiharcolt nimbuszt nem szívesen engedi ki a pénztárcájából, hajkoronájának fokozatos elvesztésével párhuzamosan megteremtette az öregek kultuszát. Mondja valaki, hogy nem zsenik alkotják.

Igaz, amíg Zack Efronok meg a Robert Pattinsonok képezik a kétezres évek krémjét férfifronton, addig a húszon felüli nők jobb híján még mindig inkább ezekben a DILF-ekben találhatják meg férfiideáljukat. Tegyük hozzá, nem árt azért mindezt messziről láthatóan elviccelni, hogy szórakoztató is legyen az adott film, hiszen kizárólag az apakomplexusos szinglikre építeni meglehetősen kockázatos vállalkozás volna. A csikorgó fogaskerekek és derékbántalmak nyújtotta humorpotenciál viszont már piacképes termék.

Továbbra is görbetükör előtt

Ez az attitűd pedig a tágan értelmezett "grindhouse-jelenség" formájában szinte már a paródia szerepét is átvette a palettán. Ha megnézzük, az elmúlt években egyáltalán nem születtek minőségi, sőt, igazából semmilyen klasszikus értelemben vett paródiafilmek, s ennek nem szegény Leslie Nielsen jobb létre szenderülése a fő okozója. Felismerve ugyanis a történelmi szituációt, a sztárok magukhoz ragadták saját kifigurázásuknak eszközét, mert úgy akarnak fent maradni a felszínen, ahogy lehet. Ebből lett az Expendables, ebből (is) lett a Machete. Nyilván a Red semmilyen szinten nem "grindhouse", azért említem csak vele egy lapon, mert ugyanaz az ironikus újrahasznosítás jellemzi, amely például Rodriguez vonatkozó munkáit.

Jelen esetben ugyanakkor ez egyenesen szentségtöréshez vezetett. Már amennyiben egy amerikai rajongó fejével gondolkodunk, aki számára az eredeti képregény esetleg kultikusnak számít. Magyarországon nyilván nagyítóval sem találnánk ilyet, mert egy meglehetősen szűk, jóllehet elismerést érdemlő rétegen kívül aligha van fogalma bárkinek, mi is az a Red. Nincs is ezzel semmi baj, a világnak ezen a felén négy nagy képregényhősön kívül még a klasszikusokat is eleve Hollywoodon keresztül ismertük meg, nem hogy az újkoriakat.

[img id=268532 instance=1 align=left img]

Ijesztő, hogy ennyi is elég

Az tehát világos, miért tűnt elkerülhetetlennek a görbetükör-effektus bátor alkalmazása az öregecske akcióhősök esetében, ám Warren Ellis (Constantine – A démonvadász) és Cully Hamner füzeteiben ennek alig-alig van nyoma. A DC Comics 2003-ban megjelent képregényei komor akciótörténeteket tartalmaznak, míg Robert Schwentke filmje sokkal inkább vígjátékként állja meg a helyét. Illetve helyesebb, ha úgy fogalmazok, ha akciófilmként nézem, az év legunalmasabb kacatja. Bruce Willis sármos Bruce Willis-mosollyal az arcán lassan elfordítja a fejét, illetve időnként sokatmondóan azt suttogja, hogy "Guatemala", néha arctalan G.I. Joe-k ementálivá lőnek egy házat, és az sem hal meg, aki igen. Ha ebből a társaság nem kacsint ki rendszeresen (például amikor a lány hiányolja a hős haját), az egész nem ér egy papírtokos DVD-t sem. Így viszont – egész meglepő módon – időnként tényleg jó poénok hangzanak el, s ez az egyetlen, ami megmenti a produkciót. Legalább is számomra. (Mondjuk ezért kár volt sztárnyugdíjasokat szerződtetni, még akkor is, ha John Malkovich a legtöbb humor forrása.) Olvastam viszont kritikát olyan tollából, akinek mondott valamit már korábban is az, hogy Red. Ő gyűlölte a filmet. Megértem a szempontjait.

Kinek ajánljuk?
- Bruce Willis-rajongóknak.
- Akik csak nevetni akarnak.
- Akiknek nincsenek komoly elvárásaik.

Kinek nem?
- Akik klasszikus értelemben vett képregényfilmet remélnek.
- Akik egy dögös, modern akciófilmre számítanak.
- Akik szerint igenis Robert Pattinson a jó csávó.

6/10