Vér és verejték

Jöhetne már valaki, egy magyar filmrendező, egy neves magyar esztéta vagy egy sikeres bolgár rockénekes, és mondhatná, hogy a hetvenes években e tájon hévvel nyomatott szovjet (háborús, partizános, társadalmis, bármilyenes) tömegfilmek, jaj, azok mennyire kultikus műalkotások, kultfilmek voltak. Csinálna már a Toldi mozi retrospektív sorozatot ezekből. Hozakodna elő már valaki a Csendesek a hajnalok vetkőzős-dugós-akciós remake-jével. Mert én például szívesen játszanám le zongorán a mondott opus és A biztosan ölő Sárkány Lady közti különbséget, hogy lehessek egy kicsit Kocsis Zoltán, meg ez az értekezés ne masírozzon menthetetlenül a Visszhang rovatba (egy kéziratoldal: a látott mű örömünkre nagyon rossz volt). Mindehhez szorosan kapcsolódik egy teória a mindenféle mozikultuszok születésiről. Miszerint az ember fiatalabb korában végtelenül pazarlóan bánik a neki rendelt idővel, néz bután, se haver, se nő, jobb dolga nem lévén (rosszabb se, nyilván) elmegy moziba, megnézni, mindegy, amit épp adnak, tudja, hogy amit látni fog, azzal nem megy semmire, s míg pörög a film, lassan beléég a céltalanul eltöltött, értelmetlen órák tudata: hogy lehetett volna ezalatt egy sokkalta jobb helyen. Az érzés aztán tart a mozi után is, valamit kezdeni kéne vele: a legtöbbször nem lehet. És másnap minden kezdődik elölről, menni kell megint abba a kétforintos utánjátszó moziba: ami napi három előadásban (négytől, hattól, nyolctól) játssza egy egész rohadt héten át azt az ugyanegy szemetet.

A nagy premierre való tekintettel az egyik kereskedelmi tévékanális szombatra előszedte a Tiszta románcot, amit Quentin Tarantino írt, és Tony Scott rendezett, aki a Top Gunt és Az öreganyám térdekalácsát is csinálta. Abba van egy ilyen csávó, Christian Slater játssza: hármasával nézi Sonny Chiba filmjeit. (Ha hármasával nem is, ilyesmire azért nekünk is nyílt mód, úgyszólván real time-ban, de ki emlékszik az Öld meg a Shógunt! című majomparádéra?) Nos, számos fórumból hírlik úgy, hogy ez a szerző (Tarantino) önéletrajzi jellegű közlése. Felőlem, lehet. Akkor mi van?

1. A Christian Slater nevű pojácából az lesz, ami a filmben: félszemű családapa, tengerparti naplementében játszik boldogan övéivel, és Sonny Chiba el van felejtve.

2. Quentin Tarantino lesz belőle, s előbb-utóbb előhozakodik Sonny Chibával.

Ma már tudjuk: a dolog fix kettes. Persze én készségesen elismerem, hogy számos későbbi véleményformáló múlathatta fiatal idejét hülyeségekkel, s így Chiba akár Tarantinótól függetlenül is lehet kultikus figura, de a Kill Bill szempontjából ez irreleváns. Hogy sárból mekkora várat lehet építeni.

Quentin Tarantino kétrészesre metszett aktuális dolgozata egy méregdrága B film, az emlegetett marha szellemében, úgy is, mint hommage, maga a koros mozikaratéka (Sonny Chiba, 1939) is fellép benne, egy fedőszervként szusielosztót működtető fegyverkovácsot alakít, a tőle megszokott átéléssel, mely alkotónak arra is módot nyújt, hogy kicsit elhülyéskedjék azon, milyen komoly pofával ordítoznak a japánok, ha egy harcias filmben szerepelnek. (Ki látta a Néma szamurájt?)

Ennyi csak az egész (egy "pazar" kiállítású ostobaság: a méltatlanul kezelt bérgyilkosnő bosszúja a fél világ ellen), Sonny Chibától mégsem szabadulhatunk egykönnyen. S ami nagyobb baj, Christian Slatertől sem: mert azt el kell ismerni, Quentin Tarantinónak nemcsak a gyerekkora volt nehéz, de hollywoodi inasévei se mondhatók egy matyóhímzésnek. Két korai forgatókönyvét nem rendezhette meg, a Tiszta románcot és a Született gyilkosokat odaadták két biztos kezű balfácánnak. Nem tudom, hogy a Született gyilkosokból mi lett volna, ha Tarantino csinálja meg, mert az - különösen a nevetséges médiakritikai fonala - több mint kétséges dolog, de ha hagyják neki a True romance-t, hát a Kutyaszorító és a Ponyvaregény fényében azt mondom, az igazi kultmozi, nagy dobás, truffaut-i remek lehetett volna. Így a Kill Bill (mely egy szimpla blöff) után is csak az marad, ami eddig: a tökéletes Kutyaszorító és a neccességétől zseniális (szerencsés) Ponyvaregény. (A Jackie Brown helyes, túlspilázott, felejthető mű.) Ám a nehéz évek elmúltak rég - ha más nem is, ez biztos meglátszik a Kill Billen: máma már könnyű az élet, Tarantino azt csinál, ami jólesik. Ezzel ugyan nem vagyunk kisegítve.

Az műfaji követelmény, hogy egy B mozi forgatókönyvének egyszerűnek és hülyének kell lennie: így a Kill Bill egy eleve halálra ítélt vállalkozás, lévén Tarantino még soha életében nem akart egyszerű és hülye lenni. Megírta a műfaji szabályokat követő (egysz. és hü.) könyvét, és elkezdte lendületesen buherálni a forgatás közben. Ilyen gépállás, olyan rajzfilmbetét (aminek konkrétan annyi funkciója van, hogy a manga is olyan távol-keleti huncutság, mint a karatézás, vagy elfogyott a művér), játszadozás az idősíkokkal, ahogy ezt tőle megszokhattuk (de tessék mondani, nem tökmindegy, hogy Uma Thurman melyik híres mellékszereplőt teszi el láb alól előbb - előbb-utóbb úgyis az összeset), meg egy csomó más, mi szemszájnak ingere, teljesen érdektelenül, a storyn nem segít egy trükk sem. Nincs az a virtuózkodás... Csak vér, vér, vér és izzadságszag, hogy jaj, még mit lehetne ide kitalálni.

Ez az ötletesség a halálos csapda, nincs az a Quentin Tarantino, akinek ne fáradnánk bele az ötleteibe, nincs az a Quentin Tarantino, aki ne fáradna bele az ötletelésbe: van, amit nem lehet élethosszig csinálni, trükkös csávó meg két hétig lehet valaki. Sajnálom, nem sajnálom, a Kill Bill vacak, s a végén a horog sem ér többet, mint a Dallas vagy a Barátok közt hasonigényű fordulatai. Tarantino a film médiakampánya során azért határozottan állítja, hogy a második rész egész más lesz, de nincs jelentősége, az elsőt úgyis megnézi mindenki, a második minden nézője így tiszta haszon, lehetnek kevesebben is. Lesznek.

Nekem tehát kudarc, de nem bánkódom: a mester már vadul írja a Ponyvaregény folytatását, The Vega Brothers lesz a címe, John Travolta és Michael Madsen (a kedvenceim) lesznek majd benne. Az majd igen... hát persze. Meg se nézem, azt se. Mi a fenének?