Vér & veret

Pedig milyen szépen indult! Ahogy hófehér ágyneműk közt az Arany Glóbuszra jelölt Michael Fassbender verbálisan felizgatja az Oscar-díjas Penélope Cruzt, majd a szavakat tettekre váltva elmerül a színésznő lába közt, az már majdhogynem intim és emberi, vagyis teljességgel szokatlan Ridley Scott csikorgóan gépies világától.

A színészek Cormac McCarthy veretes szövegeit mondják - ez a központozást nem ismerő, vérben fürdő mester első eredeti forgatókönyve -, és ezek a szövegek ágyban, párnák közt, ha nem is a legeredetibbek, elvégre csak egy nyalásról van szó, de nem is lógnak ki az amerikai stúdiórendszer korhatárkereteit feszegető hasonszőrű szóváltások közül.

A látottak alapján Scott és McCarthy, ez a két, saját szakmájáról mindent tudó mester bármikor képes lenne egy tökös fehérneműreklámra, és még egy nagyon jó jelenete van a filmnek, amikor úgy nő a feszültség, ahogy azt a mesterkurzusokon tanítják. Csak hát a köztes tartalom, az olyan, hát, nagy emberekről van szó, ne legyünk sértők: olyan önképzőköri. Alighogy elhagytuk a lepedők enyhet adó fehérségét, Fassbender sietve felkeresi a Bambi-díjas Bruno Ganzot, aki gyémántkereskedőktől szokatlan bőbeszédűséggel és egy heidelbergi filozófiaprofesszor komolyságával tart kiselőadást szépségről és karátokról. Ezt még el lehet könyvelni úri huncutságnak, hadd beszéljen a Ganz, hisz oly jó hallgatni azt a cizellált színészhangját, Scottnak is tetszhetett, meg aztán ki tudja, lehet, hogy az amszterdami gyémántosok valóban így nyomják. De hogy a tex-mex határ két oldalán sötét üzelmeket folytató félvilági alakok, akikhez a Fassbender alakította jogász veszélyesen közel kerül, jóval kevesebbet értekeznek a mohóság természetéről és az élet útelágazásairól, az is ziher. De az is lehet, hogy ebben a fejlevágós, kokaincsempészős, anyaszomorító világban, melybe szerencsétlen jogász oly peckesen és naivan sétál bele, tényleg mindenki egy heidelbergi filozófiaprofesszor, csak a frizurájuk olyan professzoriatlan, mint ahogy azt az Oscar-díjas Javier Bardem és az Arany Glóbusz-díjas Brad Pitt példája is bizonyítja. Ám ebben a valószínűtlen esetben nem a humort nem ismerő Scott, hanem a Monty Python ifjúsági tagozata lett volna az adekvát rendező a feladatra. Irodalmi klasszikust, a Jokert idézve Scott és McCarthy közös bulija olyan, mint amikor egy elmozdíthatatlan tárgy találkozik egy feltartóztathatatlan erővel. Az ilyen találkákat jobb nem a moziban lebonyolítani.