Nem tudom, előzött-e meg ekkora titkolózás filmtörténeti eseményt, mint ami a Cloverfield esetében tapasztalható volt. Az első többé-kevésbé nyilvános vetítésekig még a címét sem lehetett tudni a Lost című kultikus tv-sorozat "atyja", J.J. Abrams által produkált új szörnymozinak, ám a rajongók a gondosan elhintett marketingmorzsákból és az interneten keringő trailerekből, teaserekből vett félinformációk alapján már a bemutató előtt kultuszt csináltak a filmből.
Egyrészt ennek köszönhető, hogy akkorát nyitott Amerikában a film, mint ide Lacháza, ráadásul úgy, hogy azon a héten volt a nagy nemzeti sportesemény, a profi fociliga döntője. Másrészt meg annak, hogy szörnyfilmekre ugyan ritkán aggatnak nagy jelzőket (hiába "a méret a lényeg", ugye, a minőséget nem számokban mérik), ez a film azonban valóban filmtörténeti mérföldkő.
Tele az internet a film körüli pletykákkal, jólértesült(-nek tűnő) bloggerek egymást licitálják felül a legendagyártásban, ezzel nagyrészt segítve a film körül dolgozó marketinggépezetet, amely tudatos információszivárogtatással maga is ezen dolgozik. Viszont a filmet látva érthető a titkolózás is, mert bármiféle filmre utaló poéngyilkosság magát a filmet is kiherélné. Anyagi kár már nem érné az alkotókat, hiszen a film máris kitermelte bekerülési költségét, ám nézők milliói fosztódnának meg a film hatásától. Élményétől, akármijétől. Én sem spoilerkednék, bár némi, a filmre utaló információt kénytelen vagyok én is elejteni, reménykedve abban, hogy aki ezt olvassa, azokat már mástól, a film promóciójából, blogokból, fórumokból már akarva, akaratlan megkapta.
De mitől is filmtörténeti esemény a Cloverfield? Egyrészt azért, mert soha ilyen sikeres januári premier nem volt még az USA-ban, másrészt és főleg azért, mert ez minden idők eddigi legzseniálisabb szörnyfilmje. Szörnyfilm, tehát senki nem vár bergmani mélységű lélekboncolgatást egyik szereplővel, inkluzíve magával a szörnnyel se, a sztori műfajhoz mérten egyszerű, egyenes vonalban hasít a műfajtól viszont tökéletesen szokatlan finálé felé. Márpedig, ha valami szakít a hagyományokkal úgy, hogy az eredmény működik, akkor úttörő eseménnyel van dolgunk. A Cloverfield narratív szerkezete márpedig működik, üt, süt, végül fejbe kólint. A tetszik-nem tetszik már egyéni, szubjektív kategória, s mint ilyen, csak annak fontos, aki átéli. Mindenesetre nekem bejött az "úttörés"...
A Cloverfielddel kapcsolatban sokan fogják az Ideglelést (Blairwitch Projekt) emlegetni, persze, joggal, itt is "first person shooting" szubjektív kameraállásból, illetve inkább kameramozgásból látunk (illetve olykor nem látunk, csak érzékelünk) mindent, azonban én még Lars Von Trier a művészmozikból lassan már kifutó Dogmáját is előhoznám. A Cloverfield ugyanis az első dogmatikus szörnyfilm. Az első kockától az utolsóig megfelel a Dogma összes követelményeinek: csak kézikamerát használ, nincs aláfestő zene, csak ami a felvétel helyszínén hallatszik, stb., stb. De éppúgy színtiszta manipuláció, mint a Születésnap és a többi, csak sokkal több pénzből, egy értelmiségi körökben lefitymált műfajban készült el. A másik fontos "előd" Orson Welles híres-hírhedt rádióközvetítése, a Támadás a Marsról. A Cloverfield ezeknek megfelelően a valóság sohasem látott tökéletes imitációja, se főcím, se semmi, egy amatőr dv-kamera vágatlan képkockáival, és egy hivatalos(nak látszó) FBI pecséttel indul a film: amit látunk, az bizony titkos képi bizonyítéka egy számokkal és betűkkel jelzett, egyelőre általunk nem ismert eseménynek. A első kockákon jó arcú, szimpatikus fiatalok Japánba távozó egyik haverjuk búcsúbuliját látjuk, amit egyikőjük rögzít az efféle bulivideók minden jellegzetességével...
Az alkotók szándéka, hogy New York egy idegen támadás okozta pusztulását nem külső nézőpontból, hanem a résztvevők, a pusztulást átélők szemével mutassa meg, tökéletesen teljesül. Erre a széles körben elterjedt kis digitális kamera, és az általa mutatott képi világ tökéletes eszköz, egy kis buktát csak a hozzáértők fedeznek fel: ilyen képminőséget, ilyen mélységélességet egyik házi videózásra készült kamera sem képes rögzíteni. Más kérdés, hogy egy igazi házi videokamera képminőségén csak bosszankodni lehetne, és nem ámulva és megrettenve gyönyörködni New York eddigi leglátványosabb pusztulásában (a vége-főcím hosszú perceken át csak CGI-grafikusok neveit sorolja), amelyet pedig jó néhányszor láthattunk már filmvásznon és sajnos a valódi valóságban is. Ráadásul úgy, hogy olykor az operatőr maga felé fordítja a kamera objektívét, hogy letörölgesse róla a ráfröccsent vércseppeket. Hátborzongató élmény ez. Amilyennek lennie kell.
