Vámpírokról sokan sokféleképp értekeztek már a mozgókép nyelvén. Egy új-zélandi alkotópáros azonban szokatlan megoldást választott a saját maguk által alakított szörnyek megfilmesítésére: a Hétköznapi vámpírok egy olyan mockumentary, mely nemcsak a vámpírokról, hanem a közelmúltban divatossá vált televíziós és filmes közlésmód tendenciáiról is mesél.

A vámpír figurája radikális változásokon ment keresztül az elmúlt majd’ 120 év alatt. Bram Stoker nemesi származású Drakula grófjától az Alkonyat fényben csillogó Edward Cullenéig hosszú út vezetett, mely szörnyre emlékeztető (Murnau: Nosferatu), erotikától túlfűtött (Coppola Drakula feldolgozása), vagy épp a mitikus lényekkel való konfrontációt tinédzserkori problémákkal összekapcsoló (Lost Boys, Buffy) vámpírábrázolásokkal volt kikövezve. Bizonyos időközönként a blockbusterek alkotói is előveszik e klasszikus szörnytípust, és igyekeznek dollármilliós költségvetésű látványfilmeket forgatni a vámpírokról. Csak az elmúlt három évben ilyen volt a vegyes fogadtatású Abraham Lincoln, a vámpírvadász, vagy a még inkább megosztó és minőségbeli kifogásokkal illetett Az ismeretlen Drakula.

Nincs tehát hiány vámpírfilmekből, és talán épp a piac telítettségének köszönhetjük a Slágermájerek című sorozat alkotóinak, az új-zélandi származású Taika Waititinek és Jemaine Clementnek a Hétköznapi vámpírokat. A rendezőpáros – úgy tűnik – szerette volna bebizonyítani, hogy e szörnytípusban még mindig rejlik potenciál. A Hétköznapi vámpírok alapkérdése az, hogy a több száz éves vérszopók hogyan tudnának élni a 21. századi civilizált társadalomban akkor, ha évszázadokon átívelő stílusukat és viselkedésüket sem szeretnék teljesen maguk mögött hagyni. Bár e témában is született néhány korábbi próbálkozás (a Vámpír Brooklynban mellett a Penge-filmek vagy a már említett Alkonyat, ha csak érintőlegesen is, de foglalkoztak az archaikus lények és a modern társadalom közötti viszonnyal), az új-zélandi alkotógárda azonban szokatlan megoldást választott, és egy áldokumentumfilmbe ágyazta az egy fedél alatt élő vámpírok történetét.

A Hétköznapi vámpírok így már a játékidő első negyed órájában több fronton is helytálló, harsány paródiaként működik. Egyfelől a found footage filmek eszközkészletével játszik el: erre utal a főcím előtt megjelenő inzert, mely szerint egy új-zélandi titkos társaság néhány évente megrendezi a „Szentségtelen Álarcosbál” című eseményt, melynek előkészületeiről szabadon forgathatott egy dokumentumfilmes stáb. Az erről készített felvételeket követheti tehát a befogadó, épp csak a Paranormal Activity esetében látott rendőrségi figyelmeztetés hiányzik. A found footage esztétika mellett egy másik, leginkább a televíziózásból ismert műfaj formanyelve dominál a filmben: az MTV-n egy időben indokolatlanul népszerű Cribs/The Osbournes/Várandós tinik című projektekhez hasonló reality showműsoré. A Hétköznapi vámpírok első jelenetében az egyik főszereplő, a 379 éves Viago kimászik koporsójából, belemosolyog a kamerába és ismerteti napirendjét a nézőkkel. Sajátosan keverednek tehát a dokumentumfilmekre és a realitykre jellemző megoldások, melyek a narratíva fő szervezőivé és állandó humorforrássá válnak.

A film az előbbi új keletű műfaj (reality) és szubzsáner (found footage) mellett az elmúlt évtizedek során előfordult vámpírábrázolásokat is mesterien karikírozza és gyűjti össze. A rendezőket a formanyelvből adódó különlegességek mellett érezhetően a vámpír szörnytípusáról folyó diskurzus is érdekelte. Hol vagyunk már a tekintélyt parancsoló, rideg Drakulától, aki a vérszívás mellett legfeljebb angliai ingatlanok vásárlásával hajlandó foglalkozni? Waititi és Clement hősei, ahogy erre a film magyar címe is utal, mindennapi problémákkal küzdenek, melyek többek között az együttélésből adódnak. A tisztaságmániás Viago például rendszeresen konfrontálódik lakótársával, Deaconnel, amiért az öt éve nem hajlandó elmosogatni a véres edényeket. A vámpírok közötti párbeszédek során emellett szóba kerül a szelektív hulladékgyűjtés vagy épp a portörlés küzdelmes feladata, miközben a figurák eredettörténetei is feltárulnak. A ház pincéjében élő 8000 éves Peter egy hamisítatlan Nosferatu-paródia, Vladislav karaktere – ahogyan arra a neve is utal – a Drakula-mondakörből építkezik, Viago mintha az Interjú a vámpírral egyik elfelejtett mellékszereplője lenne, míg Deacon az Alkonytájt badass vámpírjaira emlékeztet.

A Hétköznapi vámpírok humora így a helyzet- és jellemkomikumra, valamint a különböző műfajok és a szörnytípus parodizálásából születő poénokra egyaránt épít. Előbbinek iskolapéldája a túlságosan pedáns Viago, vagy épp az a jelenet, amikor a Peter által megtámadott Nick újdonsült vámpírként próbál beilleszkedni ebbe az évszázadok óta zárt közösségbe. A humorfaktort számtalan intertextus is növeli: Nick például Edward Cullenhez hasonlítja magát, de említésre kerül többek között a Lost Boys is. E szövegszerű utalásokon kívül a found footage klasszikusait is megidézik az alkotók: megjelenik például az a Paranormal Activity-ből, a Rec-ből vagy épp a Blair Witch Projectből ismerős képsor, amikor a kamerát tartó operatőr hal hősi halált a tények dokumentálásának érdekében.

Mindezek mellett azonban több ponton érződik, hogy a filmben nincs annyi tartalom, ami másfél órára maradéktalanul lekötheti a nézőt. A Hétköznapi vámpírok hiába hozza be a vámpírvadász figuráját és élezi ki a konfliktust a vámpír és „ősi” ellensége, a vérfarkas között (az idézőjel nem véletlen: Stoker Drakulája még farkas alakban is meg tudott jelenni, így a vámpír-vérfarkas ellentét megjelenése minden bizonnyal későbbre tehető), még így is előfordulnak üresjáratok. Az új-zélandi alkotók által megálmodott hétköznapi vámpírok azonban egy percre sem válnak átlagossá, így a ritmustévesztések ellenére is egy harsány, szórakoztató, változatos humorú mockumentaryvel állunk szemben, mely filmőrülteknek, valamint vámpír- és vígjátékrajongóknak egyaránt kötelező darab.