Vész-veszejtő

Kapa és Pepe időgépre ül Jancsó Miklós filmjében. Visszaröpülnek a mohácsi csata reggelére, hogy megállítsák Szulejmánt, elejét vegyék a magyar századok közismerten vérzivataros romlásának. Elvégezvén a küldetést, a mohácsi vész sikeresen elmarad.

Hőseink visszatérnek a XXI. század napfényes Budapestjére, a mutatványos hej-de-rutyutyu kellős közepébe. Mi sem változott. Kapa és Pepe szeme előtt önfeledten bugyborékol a nagy nemzeties gagyi. Úgy, mint addig.

A mohácsi vész című filmjében Jancsó megint felrugdossa a filmkészítési konvenciókat. Reálisból abszurdba vált, abszurdból fantasztikusba, miközben mindvégig a legvalóbb jelenvalóság lényegi tartalmával játszik. Az elpackázott álmok országának képével. Oda-vissza szökken térben és időben egymástól távoli események között. Történelmet idéz idézőjelben, de fittyet hány a történelemre. Személycserékkel és személykettőzéssel bolydítja meg a földönjáró tenyeres-talpas logikát. A lassú észjárásnak nem ad mankót, nem noszogatja magyarázatokkal. A lényeg összefoglalását dalra bízza, megint Lovasira a Kispál és a borzból. Hagyja, hogy a konvencionálisan össze nem illő részek, vicces ötletek, elképesztő tréfák egyszerre csak maguktól összeálljanak. Nem a néző agyában, nem is a lelkében. A zsigereiben. Ahol a saját életének tapasztalatait hordozza.

Jancsó nevet. A trilógia (Nekem lámpást adott..., Anyád! a szúnyogok, Utolsó vacsora...) keserű tréfái után nevetett már a Kelj fel komám...-ban is. Mint aki azt mondja, nem segít már sem harag, sem ítélet, de akkor legalább nevessünk azon, amik vagyunk. Mint egy vicces álom, szertelenül mulatságos "látomás"-sor A mohácsi vész. Hamis dollárok és Kalasnyikovok, láthatatlanná tévő pirula és Haraszty István szobrászművész időutazó ketyeréje, csata helyett vérnőszéssel foglalatoskodó Lajos király és irgalmatlanul hahotázó Szulejmán (Halász Péter kétszeres nagyjelenete). Mint Jancsó és a kamerával bravúrosan brillírozó Grunwalsky Ferenc eddigi közös munkái, ez is nagyon személyes film, teletűzdelve utalások, szimbólumok, duplafenekű poénok lábjegyzeteivel.

És Kapa. És Pepe. Mucsi Zoltán és Scherer Péter műfaj- és stílusteremtő kettőse külön fejezetet ír az újkori magyar film történetében. Itt színtiszta mester és tanítvány felállásban. Kapa "farkasember"-szemet kapott a jelmeze mellé, mint egy garabonciás. Vagy inkább mint Lucifer, aki Pepe-Ádámot vezeti történelmi kirándulásra. Tanítja repülni is, nem csak az időn át, hanem rendes karcsapásokkal a Duna felett. Jancsó cinkos összekacsintása a nézővel: épp, amikor már sikerül, Pepe az élmény sokkjától belepottyan a vízbe.

Aki Jancsó új hangját szereti, ezt a filmet zavartalanul élvezi majd. Bár azt hiszem, ezúttal nem annyira a korosabb évjárat, mint inkább a harmincasok nemzedéke érez rá legérzékenyebben arra, amiről a 83 éves Mester mesél.