Az elrajzolt karakterek és a szemérmetlenül blőd történet ellenére, Sam Raimi sikeresen kalauzol el minket borzalom és nevetés ritkán látott határzónájába.
Sam Raimi karrierje azt a jól ismert görbét írja le, amellyel a fiatalon (okkal vagy ok nélkül) lázadó, majd idővel az establishment oszlopos tagjává váló generációk példájából szembesülhet újra és újra a világ. Alig húsz évesen még a brutalitást és abszurd humort ötvöző féktelen horror-komédiájával robbant be a köztudatba, melyet lehet értelmetlennek, elmehunytnak vagy obszcénnek nevezni, de ötletszegénynek semmiképp sem. A zsebpénzből készített Gonosz halottól azonban mára eljutott a giga-költségvetésű Pókember-filmekig, amelyek szinte már hadvezéri feladatokat igényelnek a direktortól. A bevett forgatókönyv persze itt is érvényesült: ahogy Raimi egyre följebb kapaszkodott a hollywoodi ranglétrán, úgy vesztek ki filmjeiből a kreativitás és az egyéni hangvétel nyomai.
Most azonban úgy tűnik, nála is beütött az ilyenkor szokásos kapuzárási pánik, vagyis elérkeztünk arra a pontra, amikor a 68-as forradalmárból lett konzervatív öregúr félredobja nyakkendőjét, és lopva a tükör elé áll régi, színes gönceiben. A két Pókember-film közötti ujjgyakorlatként levezényelt Pokolba taszítva ugyanis leplezetlen visszatérés a gyökerekhez, és Raimi elégedetten konstatálhatja, hogy bár a szakadt farmer már szorít egy kicsit, még mindig sokkal dögösebb az élre vasalt zakónadrágnál.
Az alig 30 millió dollárból készült horror az alapvetően jóindulatú főhősnő pokoljárásáról szól, meglehetősen szó szerinti értelemben. A szakmai előrelépésre vágyó Christine (Alison Lohman) vesztére megtagadja egy vén szipirtyó (Lorna Raver) jelzáloghitelének meghosszabbítását, amiért cserébe utóbbi egy magyar nyelven előadott átokkal ?jutalmazza". Ezután a galamblelkű Christine-nek rá kell jönnie arra a nem túl bizalomgerjesztő tényre, hogy ha három napon belül nem képes megtörni az átkot, akkor a Lamia nevű démon magával ragadja őt a pokolba.
Magára a történetre nem is érdemes több szót vesztegetni, hiszen ennyiből is bőven kiderül, hogy Raimi csak ürügyként használja a cselekményt bizarr ötletei megvalósításához. Ugyanaz a szándékosan blőd okkultizmus itatja át az egész filmet, mint a Gonosz halott trilógiát, és a szereplők is inkább papírmasé figurák, mint hús-vér emberek benyomását keltik. Így hiába nevezte a rendező moralitásjátéknak a filmet egy interjúban, az elviccelt történet és az egydimenziós karakterek teljesen lenullázzák annak morális dimenzióját. Egyébként is nyilvánvaló, hogy Raimi egy ütős poénért bármikor vígan föláldozza az erkölcsi tanulságot.
De a film erőssége nem is a cselekményben rejlik, hanem abban a pikáns ingerkoktélban, melyet abszurd humorból és hideglelős borzalomból kevert ki a rendező. A Pokolba taszítva nézése során ismét ráébredhetünk, hogy ez a két dolog nem is áll olyan távol egymástól, mint hisszük, pusztán kulturális beidegződéseink húztak a félelem és nevetés közé áthághatatlannak hitt határvonalat. Raimi ugyanis nem felváltva nevettet és borzongat, hanem ugyanazokban a jelenetekben képes kiváltani mindkét hatást. Horrorba oltott burleszk, ahol már nem holmi pofonokon, botladozásokon és seggberúgásokon kacagunk, hanem helyükről kipattanó szemek, szökőkútszerű orrvérzés és kihantolt hullák szolgáltatják a humorforrást - a néző izgalmában letépi a karfát, miközben harsányan nevet.
A film katartikus hatása ebben a hideglelős karneváli humorban áll, nem pedig az elviccelt morális tanulságban.
