A horrormozi történetében szinte a kezdetek kezdetétől fontos szerepet játszanak a vámpírok, a vérszívó szörnyetegek, az éji órák fantomjai, megannyi rémséges mese és borzongató kísértethistória hősei. Dreyer, Murnau, Herzog és más jeles filmművészek sajátos tartalommal, logikával és filozófiával ruházták fel az ősi mitológiát, Polanski pedig - példáját elég sokan követték - idézőjelbe tette, kifigurázta, iróniával itatta át a vértivornyákat.
A műfajok persze állandóan változnak. A dolgok színét és fonákját manapság sokkal rafináltabban jelenítik meg a film különleges effektusai, mint korábban. Sokkolóbbak a rémisztgetések, egyre morbidabbak a humor színei. A klasszikus séma szintén fellazult. Több rendező freudi mélységekbe száll alá, mások sci-fi-káprázatokban tombolják ki magukat, gyakoriak a kommersz kalandfilm- és krimikölcsönzések. Elég messzire kerültünk attól az időtől, amikor a Drakula-kreatúrák a dramaturgia konzervatív szabályai szerint indultak ámokfutó bevetésre, hogy iszonyatos metszőfogaikat jó puha női nyakakba mélyesszék.
Már a horror (és paródiája) sem a régi. "Átigazítják" őket, mondhatnánk a divatos kifejezést használva. Ezen a héten vadonatúj változat jutott el hozzánk. Az Alkonyattól pirkadatig című őrületet a Hollywoodban diadalmasan nyomuló Robert Rodriguez és a már csillagok közé emelkedett Quentin Tarantino jegyzi: előbbi a rendező, utóbbi a forgatókönyvíró és az egyik főszerep alakítója. A történet kőkemény thrillert ígér. Ketten beszélgetnek egy út menti bodegában: az eladó és a vendég. Vészterhes a levegő, érezni, hogy itt pillanatok múlva megszólalnak a fegyverek. S csakugyan: az alkalmas pillanatban előbújnak rejtekhelyükről a körözött gengszterek, kezdődik az előadás. Az expozíció Al Capone-szerű izgalmakat sejtet. A folytatás hangulatai sem mások. A banditapáros (gyilkosságsorozat terheli a lelküket) túszul ejt egy csonka családot: az exlelkész Fullert és két tinédzser gyermekét, hogy Mexikóba kocsikázzanak velük. Ott várja őket legutóbbi zsákmányuk bizonyos hányadának leadása fejében a menedék. Óriási feszültségek közepette sikerül átslisszanniuk a határon. Elébük tárul a csiricsáré Titty Twister, ahol diszkont áron lehet cicákat simogatni, és a realista "előjáték" után megkezdődik a második film. Ez már nem akciódús krimi, hanem vad show ordenáré közönségességgel, olcsó erotikával, sokvödörnyi vérrel, belek folyamatos kiontásával, vidáman meghitt gyilkolászással, alkalmi feltámadásokkal fűszerezetten. Az ifjabbik Gecko testvér a matador, de mindenki beszáll az adok-kapok játékba, amelynek az a bájos pikantériája, hogy a vámpírok vámpírrá avatják ellenfeleiket. Csatatér az egész csehó, gyanús alakok surrannak elő a sötétből, akik élvezettel tépik-cibálják-nyúzzák áldozataikat. Buja táncritmusban működik a mészárszék. Megjelennek a denevérek. Előkerül a kereszt, a megváltás ígérete. A törzsvendégek és az Amerikából érkezettek egyaránt lankadatlanok. Légyként hullanak tiszták és "megjelöltek". Mi tagadás, eléggé öncélú és túldimenzionált az öldöklés, főleg a befejező jelentekben, de a látvány kábító.
Robert Rodriguez munkája - mit szépítgessük? - olcsó regény, amelyet azonban az esztétikum rétegeibe emel a könnyed irónia. A ponyvamotívumok szórakoztatók, mert a szerzők - miközben ránk kacsintanak - majd összeesnek a röhögéstől. Az egyhangúságot variálják: a vámpírlegenda szőttesét hímezik. Közben önkényesen idézgetnek innen-onnan. Megcsipkedik a filmeket és a filmeseket. Közéleti utalásaik haloványabbak, de hát nem kérhetjük számon tőlük Amerika lelkiismeretét. Az Alkonyattól pirkadatig - George Clooney kabinetalakításával: akik még nem ismerik, jegyezzék meg a nevét, ő lesz a jövő egyik nagy sztárja - inkább elvarázsolt parki rémület, amelyen felszabadultan lehet hahotázni. Viszolyogni is, kinek mihez van gusztusa. Ezzel együtt - vagy ennek ellenére - vegyük komolyan azt a filmet, mely nem veszi komolyan önmagát.
