Steven Spielberg azt csinál, amit akar. Ha ez eddig nem volt teljesen nyilvánvaló (de persze sejtéseink már bőven lehettek), akkor most itt a kézenfekvő bizonyíték: a Hadak útján című, jó szándékú giccshalmazt ugyanis senki más nem tudta volna ilyen autentikus formában vászonra festeni.
Ennek két nyilvánvaló okát is fel tudjuk sorolni. Egyrészt nagyon kevesen vannak, akik, ha esetleg úgy gondolják, akkor akár a telefonkönyvet is megfilmesíthetik, másrészt Spielberg az, aki életműve során leginkább visszafelé halad, a nagy innovátorból a múlt tisztelője, sőt, restaurátora vált.
Mielőtt nekiesnénk annak a kérdésnek, hogy vajon Spielberg vajon megmaradt-e a jóízlés határain belül, fontos, hogy kontextusba helyezzük a művet, vagy legalábbis spekuláljunk egy kicsit ezzel kapcsolatban. A papíron Michael Morpugo regénynek adaptációja igazán szívfacsaró történet, melyben az emberek csak mellékszereplők, a főhőse egy ló. Ez a fantasztikus állat mindenre képes: többek közt, hogy egy fiatal fiú legjobb barátja legyen, agyondolgozza magát a szántóföldön, túléljen csatákat - valamint konkrétan a frontvonalat - az első világháborúban és hogy végül szerencsésebb legyen mint sok ember az életében. Csodás mese. Ugyanakkor az a megállapítás is igaz, melyet Colin Trevorrow hollywoodi író-rendező tett a Hadak útján kapcsán: ha a ló helyett például a főszereplő egy fekete férfi lenne, akkor Spielberg munkája egy csapásra a világ legrasszistább filmjévé válna.
A rendezői szándék kétségtelen, hatni akar, de nagyon, ennek érdekében minden eszközt megragad. A film végső jelenete például olyannyira giccsbehajló, hogy az már fizikai fájdalmat okoz. A naplemente émelyítően narancssárga, a lovas érkezik a messzeségből, és a katarzisszerű dráma lezajlik. Ha a nagy amerikai westernfilmek jutottak az eszünkbe, nem véletlen, bármelyik John Ford film végződhetett volna ugyanígy. A tengerentúli filmművészet biblikus témája, az amerikai kultúra teremtésmítoszaként nyilvántartott műfajban minden torzítás megengedett volt, a legnagyobb gyilkosok és gengszterek manifesztálódtak a vásznon a legnagyobb hősökké. Mindig volt ezekben a valóságtól távol álló mesékben megtisztulás, a mindennapok felett álló pisztolyforgató, akinek a szava, pardon tekintélye törvény felett állt. Sosem nyugodhat meg, a sors tovább sodorja, mint Spielberg a lovat a Hadak útján képsoraiban. Persze nem ő az első direktor, aki a filmtörténetben az első, aki az embereket mellékszeplővé teszi, a legkiválóbban ez Anthony Mannek sikerült a 73-as winchesterben, melyben egy puska volt a konkrét dramaturgiai rugó. (Mondanunk sem kell talán, ez is egy western.)
Kérdés, hogy egy egyre szájbarágósabb filmeket gyártó auteur munkája meddig bírja el a hitelesség szigorú és érzékeny szűrőit. Mert bizony, az a formalizmus amit még hatásosnak éreztünk a Schindler listájában, már kevésbé volt elfogadható a Ryan közlegény megmentésében, a München pedig már sok szempontból volt tökéletlen műalkotás.
A Hadak útján esetében persze a túlzás az direkt csíntevés, ha úgy tetszik hommage egy letűnt művészeti korszak és annak zseniális művei előtt. Ennek egyrészt örülünk, mert, jó érzés, hogy manapság nem csak szuperhős művek szület(het)nek meg, de az is igaz, hogy ha feldolgozunk, akkor minimum jobbnak illik lenni az eredetinél. Erre a csodára azonban most hiába várunk.
