Tony Scott új filmjében, a Dominóban borzasztóan el akarja mondani nekünk, hogy milyen is Amerika mostanában. És ha ez még sikerült is neki a fejvadászlányról szóló hipertrendi, szanaszét vágott, "fele sem igaz" kliséarzenálban, az eredmény mégiscsak egy rossz film lett.
Ha olyan kritikát írnék, ami visszaadja a Domino című film hangulatát és üzenetét, akkor értelmetlen szövegbe dobálnék olyan szavakat, mint Amerika, pornó, erőszak, fegyverek, valóság-show, maffia, tornyot robbantó afgán terrorista, korrupció és persze rasszizmus. De inkább nem olyat írok.
Igazából fejvadász
Részben azért nem, mert története is van a filmnek, még ha csak annyi is, amennyit a mai amerikai valóság enged. Sőt, a film saját állítása szerint megtörtént eseményeket dolgoz fel, legalábbis hellyel-közzel. Domino Harvey (Keira Knightley) a valóságban is létező személy, Laurence Harvey hollywoodi színész lánya. Modellként kezdte, majd miután végleg megcsömörlött a fény és csillogás világával, otthagyott mindent, és fejvadásznak állt, 2005 nyarán 35 évesen halt meg gyógyszertúladagolásban. Ennyit lehet tudni biztosan. Hogy aztán az életét feldolgozó bő kétórás zagyvaságból mi az, ami igaz, az rejtély marad.
Domino tehát fejvadász. Ez jelen esetben azt jelenti, hogy két kőkemény társával Ed-del (Mickey Rourke, a film egyetlen előnye) és Choco-val (Edgar Ramirez) azokat a vádlottakat gyűjti be, akik az óvadék kifizetése után szökni próbálnak. A film úgy kezdődik, hogy a fegyverekkel játszadozó, fiúsan rövidre nyírt hajú, és fiúsan kismellű szexbombát befogja az FBI. Valószínűleg igen komoly balhén lehet túl Domino, hiszen a szilikonozott ajkán vércsík folyik. Később egy FBI pszichiáter (Lucy Liu) kérdezi ki a lányt arról, hogy mi is történt azzal a pénzszállítóval, melyből 10 millió dollár tűnt el. Innentől kezdve a néző teljesen Dominóra van utalva, aki elmesél egy igen kacifántos történetet, amibe egy új tévés valóság-show stábja is csatlakozik, közben egy csomó képet is látunk, melyek sokszor visszamenőleg-, néhol pedig előre mondanak ellent Domino sztorijának.
A főszereplőt hiába alakítja jól Knightley, mégiscsak egy agresszívan hisztérikus picsát látunk angol akcentussal, akit elég nehéz megszeretni, és ez csak az egyik ok arra, hogy miért nehéz azonosulni vele, ugyanakkor a filmmel is, hiszen mint írtam, azt Domino narrálja végig. Vagyis azt mondja el, hogy mit kellene látnunk a képen, amit sokszor nehezítenek a trendinek szánt apró kameramozgások, villámgyors vágások. Máskor üvöltöző, egymás pofájába gépfegyvert nyomó emberekről láthatunk hosszú lassított képeket. Ehhez jön még néhány montázs, kikockázás, és a végeredmény egy többnyire háttérzene nélküli videóklip-sorozat.
Rossz a világ
És hogy dramaturgia sincs benne? Persze hogy nincs, ki a fenének kell az? A film forgatókönyvírói (a Donnie Darkót író-rendező Richard Kelly és Steve Barancik) egymásra dobáltak egy csomó klisés helyzetet, melyeket a főszereplő narrációja szépen összeköt. Átlag öt percenként jön egy új csavar, svédasztal jelleggel mindenki kiválaszthatja a saját történetét belőle, tetszés szerint figyelmen kívül hagyva a nem beleillő részeket.
Ha megmondanánk Tony Scottnak, hogy a filmje rossz, ebben az esetben azonnal rávághatná: igen, éppen annyira rossz, amennyire a világ az. Interaktív film, társadalomkritika, okádjuk vissza a néző arcába, azt a sok fost, amiben él. A dolog majdnem működik is. A baj csak az, hogy a Domino az érdekes problémafelvetés ellenére is csak egy rossz film marad. És ez leginkább azért szembetűnő, mert a jó példák végig ott integetnek benne. Míg A mandzsúriai jelölt klasszikus (1962-es) változata Domino apjával Laurence Harvey-val a főszerepben a tv-ben megy, az előtérben Domino éppen egy hatalmas puskával tart sakkban egy félőrült némbert. Michael Haneke Furcsa játékok című családi nyaralós thrillerét idézik azok a pillanatok, amikor a nem stimmelő részeket úgy küszöböli ki a film, hogy egyszerűen visszapörgeti saját magát, ezáltal teszi meg nem történtté például a gyilkosságokat. És persze az egész alaphelyzet a Közönséges bűnözőkre hajaz: egy kihallgatáson vagyunk, és azt látjuk, amit a vádlott elmesél. Vagy hiszünk neki, vagy nem.
Ez könnyű kibúvó lehetne a film számára. Minden hibát saját témájának a nyakába varrhatná, de éppen Haneke és Singer - meg még sokan mások - bizonyítják, hogy a mai valóság nem működő történeteit, az apró darabkákban megélt, média által uralt, átírt és átértelmezett világot, működő történetekben és működő dramaturgiájú filmekben lehet, sőt csak ilyenekben lehet elmesélni. A filmre is igaz a filmben kimondott, teljességgel oda nem illő életbölcsességek egyike: "Minden történetnek egyetlen tanulsága van, hogy a végén elbukunk". Hát el is buktad Tony!
