A téma érdekes: hogyan robbantak be a zenei világba a híres gombafejűek, milyen társadalmi-emberi háttér vette körül őket első sikeres lépéseik megtételénél, mi volt hatásuk titka, miképpen szerveződött a hatvanas évek elejének alaphangulatait megszólaltató nagy együttes?
Ian Softley a történetet ez mindenképpen dicséretet érdemel rendhagyó nézőpontból dolgozta fel. Nem a kiemelkedés szabványkrónikáját elevenítette meg a vásznon, s nem is az elismertetésért folytatott küzdelem állomásait igyekezett rekonstruálni, hanem egy hangsúlyos mellékfigurát léptetett elő abszolút főszereplővé. A Backbeat igazi hőse ugyanis nem a rajongott muzsikuscsapat, hanem az a fiatalember, aki eleinte kedvvel és tehetséggel tette basszusgitárosként a dolgát, ám a körülmények úgy alakultak, hogy egy nagy vonzalom és egy másik szenvedély: a festészet kedvéért hátat fordított a Beatles-bandának. Stuart Sutcliffe róla van szó meghitt barátságba keveredett John Lennonnal, a rock and rollt is imádta, ám szerelmét és Múzsáját, a hamburgi Astrid Kirscherrt még náluk is jobban kedvelte. Egyik szenvedélye sem teljesedhetett ki, mivel rövid idő adatott számára. A liverpooli legények mint ezt a Beatles-mozimise is tanúsítja nélküle értek a csúcsra, de azért ő is hozzájárult a kultusz és mítosz alakításához.
A pályakezdő rendező hitelesen támasztja fel a kort és atmoszféráját (a cselekmény jó része Németországban, Hamburgban játszódik, ahol a pályakezdő angol vendégek új idők új dalaival hozták lázba a fogékony közönséget).
Látjuk az életélvezés mohó szertartásait, az erkölcsi tabuk merész ledöntését, az önkifejezés tomboló vadságát. Több képsor sodró lendülete és a számok dübörgő ritmusa szinte visszaringatja a nézőt három évtizeddel korábbra: helyenként az a benyomásunk, hogy a felvevőgép helyszíni tudósításként rögzíti az eseményeket. A mese ezzel szemben erősen szokványos. Túlságosan színpadiasak az indulatok, érzelmesek az összeborulások, lekerekítettek a párbeszédek: Softley a tények felidézésében meggyőzőbb, mint amikor sztoriszálakat szövöget. Nosztalgikus ellágyulásai megbocsáthatók talán még annak is könnybe lábad a szeme a Beatles-fiókák első szárnypróbálgatásai láttán, aki semmit sem tud erről a páratlan karriertörténetről , bár alaposabban átvilágíthatta volna a slágerek ihletőjéül szolgáló érzéseket. Az emberi kapcsolatok rajza leegyszerűsített, s ezen az sem segít, hogy a film készítői töményen adagolják a naturális effektusokat látványban és szövegben egyaránt. Az "illusztrációként" szolgáló muzsika íme, a bizonyíték a fiúk kollektív életművének halhatatlanságára fölébe kerekedik a vizuális élménynek. A színészek kiválasztásában a fizikai hasonlóság nem játszott meghatározó szerepet, a tehetséges komédiások egyébként is belülről igyekeznek azonosulni a karakterekkel. Ian Hart például féktelen John Lennont állít elénk: a tragikus sorsú Beatles-vezér bizonyára ilyen lehetett a valóságban is. Bonyolult személyiséget kelt életre Sheryl Lee, Astrid, a hamburgi fotóművésznő megszemélyesítője. Neki, mint a forrásokból tudjuk, a fantasztikus image kialakításában jutott fontos fel adat. Stephen Dorff akiért szól a harang, azaz a zene kissé száraz Stuart Sutcliffe-ként.
A Backbeat nem az első és feltehetően nem is az utolsó szó a modern kori legendakör regényes mozidarabbá váló átalakításának kísérletei során.
Korrekt háttéranyagnak tekinthetjük, ha viszont igazán kíváncsiak vagyunk a tegnapi bálványok indulására, forduljunk inkább a szakirodalomhoz, s még inkább hallgassuk meg magukat a dalokat, amelyeket száz százalékig bizonyosak lehetünk benne kevésbé ront meg az idő, mint a törékeny celluloidszalagot.
