Na most a feministák úgy örülhetnek majd, hogy csak na - ez volt az első reakcióm Almodovar új filmjére.
Több generáció nőinek érzelmes története, sőt, túléléstörténete, férfi alig (aki mégis, az sem biztosan éli túl?) Állításomat csak annyival finomítom, hogy igazándiból rögtön a gondolatfoszlányt követően ráébredtem, valójában én magam örültem rettentően. Nem feministaként, lévén nem vagyok az, hanem nőként. Nem gondolom, hogy részletes fejtegetésbe kellene bocsátkoznom az érzés okáról: jól ismerjük Almodovart, és tudjuk, hogy ő is nagyon jól ismer minket (főként a szűkebb értelemben vett "minket", nőket). Most is ezt bizonyítja: megríkat és megnevettet, miközben valószínűleg velünk sír és egyszerre mosolyog rajtunk. Mindemögött azonban nem egyszerű hatáskeltés rejtőzik - sokkal inkább olyan mélységű tudás, aminek úgy érzem, minden egyes filmjével csak egy-egy darabkáját fedi fel Almodovar.
A Volver azért különleges film a pályáján, mert, ahogy címe (jelentése: visszatérés) is jelzi - egyfajta cezúra, határvonal is. A visszatérés nemcsak a történet egyik fordulatára utal, hanem a szerzőre is érvényes. Vissza a legérvényesebben megénekelhető témájához, a nőhöz, meg kedvenc színésznőjéhez, Penelope Cruzhoz, a gyökerekhez, La Manchához - vagyis, metaforával élve, de valóban: vissza az anyaméhbe.
A történet igazából szappanoperai blődli. Nők, akik férfiak árnyékából lépnek elő, akik összetartanak és mindenre képesek. Ám Almodovar nem fél a giccstől: színei ragyognak, párbeszédei pörögnek, a hangulat pedig a paródiától a melodrámáig merészen széles skálán váltakozik jelenetről jelenetre. És ezek a nők meg tényleg bármire képesek - főleg, ha éjszaka egy jó mély gödröt kell ásni egy jókora jégszekrénynek... Ahogy halad előre a történet, úgy penget a rendező egyre inkább érzelmes húrokat, ám olyan finoman csinálja, hogy egy pillanatra sem lepődünk meg, amikor a film kétharmadánál Penelope Cruz sírós dalra fakad a tornácon, azaz annak spanyol megfelelőjén. Olyan jó ízléssel formálja történetét, hogy meg is feledkezünk róla, valójában mennyire borzalmasan is hangozna ez szóban elmesélve.
Feministákkal kezdtem, velük is zárom a gondolatot: talán mégsem annyira biztos, hogy örülnek majd. Mert most nemcsak nő-, hanem férfitársaimnak is ajánlom figyelmébe a filmet, főszereplőnője ugyanis talán soha nem volt még ennyire gyönyörű szép. Miközben tehát a női lélek rejtelmeibe vethetnek alapos bepillantást, nyugodtan lógjanak kocsányon a szemeik a 2006-os Sophia Loren láttán.
