Havas Jon talpig mellkasban és bőrben – ugrott be a bemutató előtti napokban. A trailer alapján úgy nézett ki, a film a 300 és a Dante Poklának keveréke lesz, kiadósan leöntve a Gladiátorral. Ridley Scott annak idején új életet lehelt a sword and sandal műfajába, amiből 2014-ben Hollywood rögtön hármat is a közönségre ereszt. A felismerhetetlenné szabott Herkules és az agyonstilizált 300-folytatás közt Paul W. S. Anderson wannabe-látványorgiája érkezik.
Anderson szemmel láthatóan nem várt többet a nézőitől, minthogy dőljenek hátra és szórakozzanak. Ez a hozzáállás pedig kicsit sem újszerű tőle, aki olyan örökbecsűekért felel, mint a Mortal Kombat, a Kaptár-sorozat vagy az Alien vs. Predator. Anderson filmjei egyébként megdöbbentően sikeresek a pénztáraknál, képes akár megháromszorozni a filmbe fektetett minden egyes dollárt. Lényegében ez az ő titka: kasszasikerként dobbantó, agyatlan akciófilmeket készít, meglepően kis büdzsével. Pályáját tekintve a Pompeji annyiban újszerű, hogy az 1998-as A katona óta ez az első sztorija, ami nem adaptáció. Több, mint valószínű, hogy a 100 milliós befektetés ismét jócskán megtérül majd, hiszen a jóféle katasztrófafilm mindig hasít, pláne, ha olyan tudatosan nyomatják az eleve drágább 3D-t, mint ebben az esetben – a film címéhez pedig gyakorlatilag hozzátapadt ez a kis betűszó.
Az tény, hogy a Pompeji nagyon látványos. Az ilyen természeti katasztrófának, mint egy legendás vulkánkitörés, pedig kifejezetten jól áll a 3D. Az előjeleket a legelejétől csepegtetik komótosan elhúzva, ínycsiklandozóan, a közönség pedig már remegő gyomorral várja a show-t, hiszen pontosan tudja, hogy itt aztán lesz tűzijáték, meg pusztítás. Azt persze már gyerekként átéltük, hogy azt a homokvárat esik a legjobban szétverni, amit valaki korábban gondosan és aprólékosan megépített. Ennek megfelelően Pompeji városa is egészen sokféle szemszögből áll össze, a madártávlattól a nyüzsgő utcaképekig. A már-már túlzóan sok nagytotál pedig egy életre beégeti az agyunkba, hol feküdt a város a vulkánhoz és a tengerhez képest. Mégis, minden igyekezet ellenére, mintha papírmasé falak között járnák – a vásznon látható Pompeii ugyanis sokkal inkább tükrözi a dokucsatornák animált városképeinek steril hangulatát, mint azt az érzéki és lüktető várost, ami a feljegyzések vagy éppen a fennmaradt freskók szerint volt.
A veszteség idegborzoló és szívszaggató átélésének másik alapvető forrása természetesen a szereplőkkel való azonosulás, amit a cselekmény középpontjába állított, bosszútematikával megbolondított szerelmi szál hivatott szolgáltatni. Főhősünk a legyőzhetetlen, angliai kelta Milo (Kit Harington), akit, miután a rómaiak rajta kívül mindenkit kiirtottak a törzséből, előbb rabszolgának, majd gladiátornak adnak el. Aztán ott van a szépséges és kifejezetten proaktív Cassia (Emily Browning), aki jóval hamarabb átlát az álnok Corvis szenátor (Kiefer Sutherland) jellemén és tervein, mint dúsgazdag, de zavaróan málé szülei (Carrie-Anne Moss, Jared Harris). A színészi játékra túl sok szót nem érdemes vesztegetni, ezek híres nevek, teszik a dolgukat, bár nem ez lesz életük alakítása. A magyar közönség számára annál rosszabb hír, hogy a szinkronnal úgy csapták agyon a filmet, ahogy csak lehet. A jellegtelen vagy éppen hiteltelen hangszíntől az erőtlen hangterjedelemig ível a skála. Ez utóbbi például azonnal kidob a filmből, mikor a vásznon éppen Atticus (Adewale Akinnuoye-Agbaje), Milo haverja, a hatalmas, tagbaszakadt, fekete gladiátor ordibál torkaszakadtából, a szinkron pedig legfeljebb azt a szintet éri el, mikor egy zajosabb kocsmában beszélgetve a férfiak megemelik a hangjukat, hogy hallják egymást.
Az elbaltázott szinkron annál is inkább kínosabb, mert felnagyítja az egyébként is kőegyszerű párbeszédek blődségét. Az világos, hogy Anderson nem az a rendező, aki túlbonyolítaná a filmjeit, de a Pompeji forgatókönyvével azért a saját nívóját is csak alulról súrolja. Míg a Vezúv kitörése megkapja a maga ráérős felvezetését, a szereplőket tekintve a film első perceitől kezdve érezhető az a hajszolt cselekménysűrítés, ami elnagyoltan vagy éppen megalapozatlanul dobálja fel a vázra a személyes motivációkat és érzelmi fordulópontokat. A buta párbeszédek pedig már csak azért is kirívóak, mert bár egy Kaptárban vagy Mortal Kombatban kicsit sem hiányoznak a barokkos körmondatok, a Pompeji történelminek szánt közegétől teljesen elüt a folyamatos kúl megmondás. És ha mindez nem elég, a dialógusok kliséire dramaturgiai, sőt film- és irodalomtörténeti sablonok felelnek. A közönséget úgy kell vezetni a térképen, mint a Casablancában vagy az Indiana Jones-filmekben, Cassia úgy árulja el érzelmeit, mint Anna Karenina a híres lóverseny során, Milo valóságos suttogó, a fiatalok szerelme meg olyan sorsszerű, tragikus és végzetes, mint Romeóé és Júliáé. Ezek az áthallások pedig azért bántóak, mert rámutatnak Anderson kényelmességére: kizárólag a sztori- és a karakterrajz-spóroló szándékot szolgálják – azaz hogy még több idő maradjon a lényegre.
Félreértés ne essék, Anderson Pompeji-filmjével nem az a baj, hogy célirányosan szórakoztatni akar, hanem hogy tökhülyére veszi a közönséget. Az tiszta sor, hogy az ember a vulkánkitörés miatt néz meg egy Pompejiről szóló 3D-s filmet, de míg közben ilyen steril környezetábrázolással és igénytelenül összehányt szerelmi történettel akarják kiszúrni a szemét, addig a film nem több üres pixelhalmaznál.
