Amikor először szembesültem Wallace és Gromit figurájával, az animációs filmek célközönségeként definiált, 0-100 évesig terjedő korosztály éppen mással volt elfoglalva.
Betört a japán anime-invázió, Pokémonok és más, hatalmas, fénylő szembogarú lények vívtak élethalálharcot Simpsonékkal, Johnny Bravóval, és valami szörnyű dolog készült Dexter laboratóriumában. A South Parkban még Beavis és Butthead keltett bonyodalmakat. Erre szép csendben megjelent ebben a kétdimenziós világban egy minden irányban kiterjedéssel bíró, szétálló fogazatú emberke, aki folyton valami izgő-mozgó találmányon törte a fejét, melyeknek túlműködéséből eredő zűrzavart csak zseniális kiskutyája volt képes megnyugtatóan rendezni. A két új hős rögtön félórás, tehát e műfajban viszonylag hosszú részekkel jelentkezett, ez azonban nem jelentett akadályt világmérvű, e sorok íróját is magábanfoglaló rajongótábor kialakulásának.
A két gyurmafigura amellett, hogy háromdimenziósak voltak, valami olyat csempésztek az animációs filmek világába, amely e pillanatban legalábbis, hiányzott. Történeteik tele voltak természetes kedvességgel, bájjal és bölcsességgel, amellett hogy a gyermekek is jól szórakoztak, az őrzésükkel megbízott babysitterek, nagymamák sem aludtak el az epizódok alatt. Mindig egyszerre szóltak a gyerekekhez és a felnőttekhez is, úgy hogy közben nem feszült szét a film a megveszekedett szórakoztatni, és valamit elmondani akarástól.
Nekem a Forman és Menzel-féle cseh filmek jutottak eszembe. Az én kis falum, a Szigorúan ellenőrzött vonatok, a Sörgyári capriccio. Persze, ezek minden vidámságuk ellenére nagy és komoly filmek voltak, de ugyanaz a bölcs humánum sugárzott belőlük, mint a Wallace és Gromit-filmekből.
Az alkotók, Steve Box és Nick Park mindig műfajokban gondolkodtak, miközben gyurmáztak hőseikkel. Volt krimis történet, volt sci-fis, ez alkalommal, most először teljes estés hosszúságban, a klasszikus hollywoodi horror került sorra. Nem a modern velőtrázó iszonyatok, hanem a régi, mondhatni, kedves King Kong, Frankenstein és Farkasember-szerű horrorok bábmutációját láthatjuk. Persze, alapvetően gyermekfilmről van szó, egy csepp vér sem folyik, hiszen a film címében is szereplő borzalmas veteménylény kizárólag zöldséget eszik, tehát vegetáriánus. A felnőttek azonban, már ha ismerik még ezeket az őshorrorokat, jókat derülhetnek majd. A gyermekek körében nem túlzottan örvend nagy népszerűségnek a zöldségfogyasztás, de a történet csavarintásának köszönhetően, a végén meg észre sem veszik, és meg fogják szeretni azokat a növényeket. De legalábbis meg fogják kóstolni, ezt garantálom.
Ez alkalommal Wallace figurája kissé háttérbe szorul (és át is alakul), Gromit az igazi főszereplő. Persze, egy kutya nem beszél, ám Gromit zseni. Ő sem beszél, csak kommunikál, de azt végig a filmen. A készítők alkalmaztak ugyan számítógépes trükköket a gyurmafigurák grimaszainak megalkotásánál éppúgy, mint egyéb effekteknél, ám az így is öt (!) évig készült filmben parádésan oldották meg Gromit, de a többi gyurmafigura "személyiségét" is. Szó sincs Gollam-szerű aprólékos és finoman cizellált kidolgozásról, mégis a kis gombszemű kutyusról, amelynek pofácskáján olykor látni az alkotók ujjlenyomatát, szavak nélkül is elhisszük intelligenciáját, de a többi szereplők is hús-vérebbnek tűnnek sok film valóban hús-vér, ám sokszor csak kétdimenziós figuráinál.
Az én ízlésemnek ugyan rövid a 94 perces játékidő, ám a mai trendnek is, (a másfél óránál hosszabb film unalmas, akkor is, ha izgalmas), szűken megfelel. Ennek ellenére e film megtekintése gyermekes szülőknek és ötlethiányos babysittereknek (babyval együtt) kötelező, egyéb jóérzésű állampolgároknak pedig erősen javallt. (Előre gondolva az elkövetkezendő idők várhatóan "kedélygyilkos" mivoltára...)
