Kifejezetten érdekesen alakul a harc az Oscar-díjakért: kilenc jelölést kapott James Cameron Avatarja, és szintén kilenc kategóriában esélyes Cameron ex-neje, Kathryn Bigelow filmje, A bombák földjén. Előbbit a konzervatív nézők a túlzott Amerika- és háborúellenessége miatt támadták; Bigelow akciófilmje pedig vérbeli amerikai, macsó háborús propagandafilm.
A bombák földjén elején elhangzik a Ministry Fear (Is Big Business) című száma. A nézők azon fél százaléka, amelyik felismeri a bagdadi támaszponton, az új őrmester magnójából üvöltő dalt, talán tisztában van azzal is, hogy az amerikai együttes újkori dalainak gyakorlatilag mindegyike a háborút indító G. W. Bush elnök és maga a háború ellen buzdított. A zeneválasztás aligha véletlen - viszont enyhén szólva megtévesztő.
Kathryn Bigelow filmje nem kisebb feladatra vállalkozik, mint hogy folytassa a "nagy amerikai háborús filmek" hagyományát, az évtizedhez igazítva a témát - azaz áttéve a helyszínt Vietnamból Irakba. Ha filmként nem is éri el a néhány jelenetben vissza is köszönő Acéllövedék vagy az Apokalipszis most színvonalát, eredeti alapötletével (Bigelow meg sem próbálja az egész háborús gépezetet bemutatni, csak egy specializált területét: a főhős bombaszakértő), precíz rendezésével és kiváló színészeivel legalább megközelíti a nagy elődök színvonalát. Más tekintetben - agyban, úgyszólván - viszont gyalázatosan rosszul teljesít.
A bombák földjén propagandaszerű himnusz a szuperférfihoz, a legtökösebb hímhez, aki (természetesen) igazán csak a háborúban, ebben a vadítóan cool életformában tud kiteljesedni. Aki a legsúlyosabb lelki konfliktusokat is néhány félig baráti, félig véresen komoly pofonnal rendezi. Aki számára - ahogy azt a film mottója is leszögezi - a háború drog. Aki nem gondolkodik, miközben a halállal néz farkasszemet - így hát nem gondolkodik sokat Bigelow sem, mikor az ösztönöktől és adrenalintól csatakos primer magyarázatok mellett verbalizálni is kéne a minden helyzetben puszta kézzel, csak magára hagyatkozva a halállal szembe induló (néha fél kézzel féltucatnyi bombát a porból kiemelő) főhős motivációit: az őrmester, mint elmondja, "ilyenkor nem gondol a veszélyre". Ennyi tellett gondolatból.
Az őrmester bevetései közben nyoma sincs másnak, mint adrenalinnak - olyanok ezek a jelenetek, mint a US Army mostanában futó toborzófilmje, a végén a felirattal: gyere közénk, ha tetszik. És persze, hogy tetszik, miért is ne tetszene, mikor az amerikai katona könyörületes: egy fél egység életét kockáztatja, ha a merényletre kényszerített, esdeklő arabnak történetesen négy gyereke van. Az amerikai katona lelkiismeretes: ha a jópofa, a támaszponton DVD-ket áruló arab srácot megölték, személyesen állna bosszút érte, saját élete kockáztatásával. Ha meg mégsem a DVD-s kölyök volt az az elsiratott halott, akkor is csak legyint: hát ezek mind olyan egyformák, ki a fene tudná megkülönböztetni őket. Egyébként minek is: ha a jó szándékú amerikai katona nem lő agyon egyből minden gyanús arabot, abból persze mindig csak a baj van - a lecke egyszerű, és a film ideje alatt vagy ötször bebizonyosodik.
Aki - akár a töméntelen Oscar-jelölés, akár a film eleji Ministry-szám miatt - többet várt egy kőegyszerű akciófilmnél, nagyot fog csalódni. Aki többet várt egy háborúpárti, ostobán macsó és rasszista akciófilmnél, szintén csalódni fog. Akit viszont mindez nem zavar, az, mi tagadás, meglehetősen jól jár. A főszereplő Jeremy Renner telitalálat: arcának kifejezéstelenségét leginkább Javier Bardem Oscar-díjas játékához lehet hasonlítani a Nem vénnek való vidékben - kiszámíthatatlansága pedig mindvégig izgalmassá teszi játékát. A néhol már-már dokumentumfilmes részletességgel vázolt háborúszelet tényleg hitelesnek tűnik, a rendező pedig - mint a jobb propagandafilmesek - jól tudja adagolni a feszültséget, teret engedve egyúttal a valószerű lassúságnak is. Nincs hiba látványban, akcióban, dramaturgiában, ötletben, nincs hiba a rendezésben és nincs a színészek játékában sem.
A bombák földjén végeredményben egy remekül megcsinált rossz film.
