A lila földönkívüliek létezésében kételkedők és a varázserejű lámpásokat zsigerből elutasítók álláspontját fogalmazza meg szálfatermetű hősünk is, a vagány, ám terhelt berepülőpilóta. Egyetlen apróság rondít bele egészséges szkepszisébe: megalapozott kételyeit éppenséggel egy lila földönkívülitől kapott varázslámpáshoz intézi. Mit tehet ilyenkor az ember, ha szegény feje ráadásul gazdag múltú képregényhős is; mást aligha, mint engedelmeskedve az intergalaktikus erők szavának, a dörgedelmes rajongói intelmeknek és a képregényekben lefektetett eredettörténetnek, megindul a szuperhőssé válás rögös útján. Nincs is ezen mit cifrázni; ahhoz, hogy jóllakjon a képregényszkeptikus kecske, de a comicsrajongó káposzta is megmaradjon, a biztonsági utat kell bejárni, melynek eleje a beavatásé, közepe az elbizonytalanodás torokszorító perceié, míg a végén világveszejtő vigyorral vár a gonosz, ki bolygókat reggelizik, és naprendszereket vacsorál. Kutya nehéz mesterség ez, mert elég egy szerencsétlenül megválasztott ruhadarab, egy nem eléggé ikonikus válltömés vagy félredefiniált hajtincs, és máris röhög az osztály, egy idegen bolygóra repkedő alakon meg még ennél is több a támadási felület, hát még, ha zöld az illető. Heroikus küzdelmükben annyi mindenre kellett gondot viselniük az alkotóknak, oly sok kisfejű-nagyfejű alienre kellett komolyságot erőltetni, hogy aki ezek után még azzal hozakodik elő, hogy oké, ez eddig egy tisztességes demó, de mikor kezdődik már a film, az csak valami gaz reakciós lehet, a rivális stúdiók fizetett ügynöke.
