Az alaphelyzet - mostanában lépten-nyomon használt kifejezéssel szólva - életszerű. Hihető. Reálisnak tetsző. Egy elsőkönyves író, aki nem nevezhető bimbózó tehetségnek, hiszen már negyvenes éveit tapossa, amúgy pedig riasztóan szürke egzisztencia lagymatag érzelmi háttérrel, túláradó örömében azt képzeli: egyenesbe került, végre rásütött a nap, tehetsége beérett, ezért szépnek látja környezetét és a világot.
A történet vége, a rózsaszínű indítás súlyos kontrasztja fájdalmasan keserű, ám szintén elképzelhető s a valóságtól egyáltalán nem elrugaszkodó. Ugyanez a szerző felhőtlennek ígérkező családi kirándulása végén, furcsa élmények és fájdalmas tapasztalatok hatására mindentől megcsömörlik, kizökken körülötte az idő. A befuccsolás felismerése fájdalmas, de hát nincs értelme a hazudozásnak.
Széles a hangulati skála, hullámzó a külső és belső cselekvések görbéje. Ami a kezdet és a vég között megelevenedik a példázatszerű mesében: abszurdba hajló epizódok, játékosan könnyed és lidércesen morbid mozzanatok sora. Gonoszkodások idézőjelben vagy anélkül. Véresen komoly és őrjítően mulatságos "konfliktusok". Élethaláljáték feltámadó hullával és vámpírszerű szörnyeteggel, görbe utak és görbe frázisok, erőszak paródiája és kész átverés show. Mindez annak hátterében és következményeképpen, hogy hősünk, az Író feleségével kikapcsolódni megy, s hirtelen minden menthetetlenül összekuszálódik szerény kis világában.
Sára Júlia Egérút című filmjében - tavalyelőtti produktum, az elmúlt esztendőben vetítették a szemlén, szokatlanul sokáig kellett várni a bemutatójára - közhelyes és eredeti mozzanatok váltakoznak egymással markáns elrendező elv érvényesítése nélkül. A Máté Gábor által megformált petyhüdt értelmiségi portréja sablonos. Fáradt közhelyekből áll össze a karakter, számos előképét megnevezhetnénk a hazai kinematográfiából. A mű szerkezeti építménye labilis. Forgószínpadszerűen, teátrális koreográfia szerint tűnnek fel, majd el, aztán ismét fel Az egér először alszik el című könyv írója, Péter Simon megalázói és megszomorítói, a meghasonlás folyamatában kulcsszerepet játszó árnyalatok. A bizarr szólók, monológok és közjátékok ezzel szemben helyenként szórakoztatóak (kár, hogy különszámokként funkcionálnak s nem válnak az elbeszélő stílus, a groteszk hangvétel szerves részévé). A poénokban így is megcsillan az intellektuális szellemesség: egy-egy gesztus, cselekvés, megjegyzés jópofa ízei tartalmasabbak a mese szokványos rétegeinél. Főleg két szereplő uralja a terepet, Molnár Piroska ezúttal kibújt a bőréből. Üdítően közönséges, jókedvűen morcos, mély értelműen buta. Élvezettel nyilatkoztatja ki - az áthallások 2002 tavaszán meghökkentőek, tessék figyelni a mondatok tartalmára: "mi vagyunk a többség", "mindennek mindenhez köze van", "az igazság az, amit annak hiszünk". Scherer Péter Szerelője rámenősen bunkó, hangoskodóan vérmes, tenyérbe mászóan tolakodó. Máté Gábor meggyőzően enervált, Müller Juli és Schell Judit pedig mai nőtípusok mentalitását igyekeznek érzékeltetni buta sóhajaikkal és viselkedésükkel. Minduntalan zene festi alá a képsorokat - gyakran a szöveg sem érthető a dübörgő akkordoktól. A lassított felvételek funkcióját is megkérdőjelezhetjük (irónia? poézis? kiemelés?). Pedig Másik János zenéje kiváló, és Grunwalsky Ferenc kompozíciói is lényegre törőek.
"Ki lop manapság kínait?" ? meditál a Szereplő. Jogos a kérdés. Miképpen azt is firtathatjuk: vajon mennyire lesznek "vevők" a magyar filmtől elidegenedett nézők erre a szokatlan hangszerelésre és belterjes ábrázolásra?
