Rendezett már római kori történelmi eposzt Artúr királyról és 9/11 paranoiaélményét meglovagoló kisrealista akciómozit is, Antoine Fuqua neve mégis a zsarufilmek sötét oldalától elválaszthatatlan.
A Kiképzés természetesen nem tartozik a filmtörténeti mérföldkövek közé, de Fuqua annyira pofásan rakta össze karrierjét meghatározó filmjét, hogy 2001-ben lehetetlen volt elmenni mellette. Hiába hozta ellenállhatatlanul Denzel Washington és Ethan Hawke a bűn mocskában nyakig merülő rendőrpáros mester-tanítvány kapcsolatát, a korrupt zsaruk tematikájával játszadozó film ereje egyértelműen az alvilági környezet naturalizmusához finoman adagolt "cool" életérzésből és a rendező tudatos visszafogottságából származott. A Brooklyn mélyén kapcsán Antoine Fuqua végre visszatért a jövőjét megalapozó zsánertípushoz, filmjéből azonban a Kiképzésből ismert távolságtartás kimaradt.
A Brooklyn mélyén három new yorki zsaru kálváriáját követi nyomon az Ütközésekből ismert narratív megoldással: szereplői élik a saját életüket, bizonyos időközönként - gyakran csak néhány másodpercre - teljesen véletlenül összetalálkoznak, hogy aztán folytassák útjukat a sors beteljesedő pillanata felé. Eddie (Richard Gere) a sokat tapasztalt, de kiégett zsaru mintapéldánya, aki szívének kedves prostija és nem csekély alkohol társaságában tengeti a nyugdíjazásáig hátra lévő idejét. Sal (Ethan Hawke) dílereket gyilkol a pénzükért, hogy ezzel többgyermekes családja igényeit tudja fedezni; mély vallásosságával ellentétes bűneinek súlya alatt azonban fokozatosan összeroppan. Tango (Don Cheadle) pedig beépített zsaruként táncol szó szerint a bűn és az erény határán, hiszen utolsó feladatául igaz barátjának, a helyi kiskirálynak (Wesley Snipes) lebuktatását rótták rá feladatul. Mindhárom karaktert más-más módon szippantotta be Brooklyn szennye, éppen emiatt érdekes mindhárom szál egészen addig a pillanatig, míg meg nem érezzük a rendezői erélyt.
A Brooklyn mélyén közel két és fél órás film, amelyből minimum egy óra egy folyamatosan ismétlődő expozíciónak tudható be. Fuqua hiába forgat le néhány beállításból önmagukban zseniális jeleneteket, azok egy idő után nem adnak hozzá semmi pluszt karakterek személyiségéhez, mi több nem mozdítják előre a cselekményt. Emiatt hiába nagyszerű pl. az Ethan Hawke és Vincent D?Onofrio nyitójelenete, egyszerűen felesleges zátonnyá válik azáltal, hogy később hasonló szituáció megismétlődik. Persze megmagyarázhatnánk a rendezői szándékot, hogy a folyamatos szituációismétlésekkel az ellehetetlenülés ábrázolása a cél, de jelen esetben a lelkiismeret furdalásban való fokozatos vergődés részletes taglalása lesz az unalom fő okozója. Antonio Fuqua egyszerűen túl művészire vette ezúttal a figurát, amely a konfliktusokat amúgy jól feloldó, de teljesen hiteltelen végkifejletben csúcsosodik ki.
A rendező rokokó tobzódásának két haszna mégis volt: a naturalista környezetábrázolás és a kiváló színészi játék. Tévésorozatokban (Drót, Kemény zsaruk) éreztem utoljára ennyire fülledt "dzsungel" hangulatot. A bűn, a mocsok, a drog, a pisztolyok markolata, sőt a prostituáltak mellei is kézzelfoghatóak. Bűzt és vérszagot érezni minden sikátorban. E téren a Brooklyn mélyén felveszi a versenyt Scorsese bármelyik városszimfóniájával. A színészi játék pedig szervesen épül bele a közegbe. A mellékszereplők között Ellen Barkin kellően patkány ügynöknő, Lili Taylor a főállású anyák képviselőjelöltje lehetne, a nagydumás trógerként színre lépő Vincent D?Onofrio monológja pedig a Brooklyn mélyén egyik morbid csúcspontja. Morbidságban azonban Richard Gere viszi a prímet, akiről valójában lehetetlen eldönteni, hogy ennyire rossz színész vagy ennyire jól alakítja a szánalmas rendőrfigurát. (Figyelmeztetés! A prostituáltak társaságában játszódó jelenetek illúzióromboló gellert kaphatnak a színész Micsoda nőbeli múltja miatt.) Ethan Hawke a Kiképzés pozitív hőse után kipróbálhatta magát antagonista oldalon is: szerepét a rá jellemző módon, ripacskodás nélkül hozza. Don Cheadle pedig már annyira laza, hogy majd szétesik, mégis valahogy jól áll neki. Csupán Wesley Snipes visszafogottságában lehet csalódni, valószínűleg már ködbe veszett emlékezetében a New Jack City Nino Brown-ja.
A Brooklyn mélyén kapcsán Antoine Fuqua összességében jól mondja fel a műfaji leckét. A film igenis nézhető, korrekt darab. Kár, hogy a rendező elfelejtette, hogy gyakran a kevesebb több, s ő maga csak egy hollywoodi iparos. Annak viszont még így is szimpatikus.
