Peter Jackson és Guillermo Del Toro egyaránt úgy élik meg a filmkészítést, mintha gyerekkori fantáziáikat válthatnák valóra sokmillió dollárból. Jackson számára A Gyűrűk Ura és a King Kong volt az álomprojekt, Del Toro pedig a Hellboy-filmekkel, illetve a Ne félj a sötéttől című horrorral volt így – utóbbit producerként és forgatókönyvíróként jegyzi.
Hogy a tervezettől eltérően Jackson és Del Toro végül mégsem tudott együtt dolgozni A hobbiton, nem nagy tragédia: mindketten izgalmas, egyéni stílusjegyekkel bíró filmesek, akik így legalább külön-külön valósíthatják meg elképzeléseiket. Míg Jackson beült A hobbit rendezői székébe és háromrészesre duzzasztotta a történetet, Del Toro óriásrobotos akció-sci-fit forgatott (Pacific Rim), valamint producerként és alkalomadtán forgatókönyvíróként fiatal rendezők pályáját egyengeti. Utóbbi csoportba tartozik a Ne félj a sötéttől!, mely az első egészestés moziját készítő Troy Nixey munkája.
A Don’t Be Afraid of the Dark című tévéfilm 1973-as bemutatójakor Del Toro mindössze kilencéves volt, így nem csoda, hogy mély nyomokat hagyott benne egy ódon kastélyban játszódó horror. Bár számtalan, hasonló környezetbe kalauzoló film készült az elmúlt időszakban, az újrafeldolgozás felütése egészen lebilincselőre sikeredett: a műfajon belül is igen bizarrnak számító nyitójelenet, valamint a látványvilág egyértelműsíti, hogy itt nem szokványos horrorral lesz dolgunk. Sajnos annál nagyobbat csalódunk, amikor ennek ellenkezője igazolódik be.
Alex (Guy Pearce) és Kim (Katie Holmes) egy ódon kastély felújítása miatt költöznek a helyszínre, magukkal hozva Alex félénk kislányát, Sallyt. Kim számára kapóra jön, hogy jobban megismerheti Sallyt, de ő a kastély apró kis zugait fedezné fel inkább. Éjszakánként hátborzongató hangok kísértik a pincéből, amelyek tudtára adják: nagyon várták már, hogy új vendégeket csábítsanak a sötétbe.
Régi filmes közhely, hogy sokkal izgalmasabb, ami a néző fantáziájára van bízva, mint amit a kamera tényleg megmutat. Kár, hogy a Ne félj a sötéttől! alkotói ezt nem tartották szem előtt. Hiába a speciális effektusok mestereinek kitartó munkája, mert félidőnél, a hangok forrásának lelepleződésekor tovaillan a feszültség, és nem tér többet vissza. Pedig a filmben meg volt a lehetőség, hogy a bevált panelek ellenére a műfaj hátborzongató és emlékezetes darabjává váljon – így viszont beéri a biztos középszerrel, mely azért tartogat egy-két ijesztő pillanatot. És a kastély látványa valóban nem utolsó.
