Nem lehet mindenkinek megfelelni.
Van egy régi, latin mondás: „De gustibus non est disputandum” ,vagyis „Az ízlésről nem lehet vitatkozni”. Nem is tisztünk, hogy megítéljük ezt az öt filmet a kilencvenes évekből, és igazságot tegyünk, de mindenképp érdekes, hogy épp annyira imádták őket a kritikusok, mint amennyire a közönség rühellte őket.
Arachnophobia - Pókiszony (1990)
A kritikusok imádták a horror és a humor finom elegyét a filmben, és kiemelték, hogy Frank Marshall rendezése egyszerre hátborzongató és vicces. Az Arachnophobia érdemeihez nagyban hozzájárul Jeff Daniels és John Goodman alakítása, akik szintén remekül balanszíroznak az iszonyat és a komédia határmezsgyéjén. A nézők ezzel szemben nem kedvelték a két műfaj találkozását, mivel ki az egyiket, ki a másikat szerette volna látni, de a kettőt együtt csak nagyon kevesen. Ráadásul a film erőteljesebb jelenetei kiborították azokat, akik csak egy kicsit is félnek a pókoktól.
35 éves minden idők egyik legalulértékeltebb pókos filmje, amely valójában nem is a pókokról szól
Az Arachnophobia - Pókiszony nem csak a nyolclábúaktól való félelemről szól, hanem egy morbid óda a nagyvárosi élethez.
Lássuk!
Balhé Bronxban (1995)
A kritikusok imádták Jackie Chan szédítő kaszkadőrmutatványait és intenzív energiáját, valamint azt, hogy a film megmutatta a szélesebb észak-amerikai közönség számára a hongkongi stílusú harcművészetet. Azt is üdvözölték, hogy a Balhé Bronxban egyáltalán nem veszi magát komolyan, és hiába a kissé gyenge cselekmény, Chan karizmája elviszi a hátán a filmet. A nézők viszont nem viselték valami jól a kissé ostoba párbeszédeket, a túl egyszerű történetet, amit csak az akciójelenetek tartanak össze, és nem voltak hozzászokva a hongkongi filmekben olyan jól működő, túlzó stílusú komédiához és akcióhoz, ami amerikai környezetben furcsának tűnt.
Sikoly 2. (1997)
A kritikusok számára kellemes meglepetés volt, hogy a Sikoly második része is meg tudta őrizni az első rész okos önreflexivitását és meta-horror jellegét. A Sikoly 2. gúnyt űzött a horror kliséiből és magukból a folytatásokból is, rengeteg utalással és kikacsintással kedveskedett a rajongóknak, miközben cseppet sem csorbult a feszültsége. Dicsérték továbbá az erős alakításokat, és üdvözölték Neve Campbell visszatérését Sidney Prescott szerepében. A nézők ezzel szemben úgy érzeték, a film túl sokat okoskodik, és már nem képes úgy meglepni és megijeszteni őket, mint az első rész. A folyamatos meta-poénok és filmreferenciák sem mindenkinek jöttek be, továbbá a cselekményt is kissé önismétlőnek érezték.
Z, a hangya (1998)
A DreamWorks első animációs filmje hamar megnyerte a kritikusokat szatirikus szövegével, és azzal, hogy olyan, fontos témákkal foglalkozott, mint az egyén és társadalom konfliktusa. Mindez kiemelte a Z, a hangyát az animációs filmek akkori mezőnyéből, amin tovább erősítettek az olyan eredeti szinkronhangok, mint Woody Allen, Sharon Stone és Gene Hackman. A legtöbb néző azonban nem tudott azonosulni mindezzel: főként a szülők olyasfajta könnyed szórakozásra számítottak, mint amit az – ugyanabban az évben bemutatott – Egy bogár életében láttak. Helyette elgondolkodtató témákat, komplikált poénokat, és olykor kifejezetten kegyetlen történetet kaptak, ami a kisebb gyerekeket kifejezetten felzaklatta.
Ideglelés – The Blair Witch Project (1999)
A kritikusok a horror nagy előrelépésének tartották az Ideglelést, és kifejezetten tetszett nekik a „talált tekercs” tematika, ami nem csak frissességet hozott a műfajba, de olyan hitelességet is, amire a nagy költségvetésű horrorfilmek nem képesek. Minimalizmusával és realizmusával, valamint ismeretlen szereplőgárdájával olyan feszültséget teremtett, ami az egész filmen át kitart. Ráadásul sok mindent a néző képzeletére mert bízni, és így még félelmetesebbé vált. A nézőknek viszont nem jött be a szemcsés kép és a remegő kamera, valamint a hagyományos, rémisztő jeleneteket is hiányolták. A mozinézők sokkoló pillanatokat és világos történetet vártak, ehelyett suttogásokat és erdőben bolyongást kaptak.
Ez is érdekelhet
7 alapfilm, amiben senki sem hitt, mégis klasszikus lett belőle
Van, hogy azok alkotnak igazán nagyot, akiktől senki sem várja el, hogy nagyot alkossanak. Összeszedtük a legemlékezetesebb példákat.
Lássuk!
(via Ranker)
