A végső megoldás: Halál (1992)

Bár nem mindenki rajongott érte – sokak szerint túlságosan is az akciófilm felé ment el –, a James Cameron rendezte A bolygó neve: Halál (1986) remekül teljesített a mozipénztáraknál. Ráadásul Cameron kiváló munkát végzett a franchise kiterjesztésében is, hiszen Ellen Ripley (Sigourney Weaver) három új bajtársat kapott maga mellé: a tengerészgyalogos Dwayne Hickset (Michael Biehn), a humanoid robot Bishopot (Lance Henriksen) és az árva gyermek Newtot (Carrie Henn). A Nostromo utolsó túlélőjének végre új családja lett – hogy aztán mégse legyen. Az egyik első dolog, amit David Fincher tett, amikor átvette az Alien 3 gyeplőjét, az volt, hogy Ripley kivételével mindenkit brutálisan megölt. Hicks, Bishop és még a kis Newt is szörnyű űrhajóbalesetben halnak meg a film első néhány percében, aminek következtében túlélésük az előző film végén teljesen értelmetlenné válik.

Érthető, hogy Fincher erősen, egy tragédiával akarta kezdeni filmjét,

de legalább az egyiküket életben hagyhatta volna. Az első számú jelölt Newt lett volna erre, egyrészt azért, mert egy kislány, másrészt így a harmadik részben amúgy is egy sor veszély várt volna rá, harmadrészt azért, hogy a közönségnek ne kelljen végigülnie azt a borzalmas jelenetet, ahol a testét boncolják.

Grease 2 (1982)

A Rydell Főiskolába tett eredeti utazáshoz képest két évvel később játszódó Grease 2-t széles körben minden idők egyik legbalsorsúbb folytatásaként tartják számon. Valójában sok mindent lehet szeretni ebben a filmben. Néhány dal igazán szórakoztató – a „Reproduction”, a „Prowlin” vagy a „Cool Rider” kiemelkedőek – Michelle Pfeiffer pedig korai főszerepében bizonyítja be, hogy belőle bizony lesz valaki.

Ami azt illeti, tényleg ő az egyetlen színész ebből a filmből, aki vitte valamire.

Maga a történet sem olyan rossz, mint a legtöbben gondolják, bár nyilván az ikonikussá vált eredetivel nehéz összehasonlítani. Egy dolog azonban nagyot dobott volna a Grease 2-n: ha egy másik színész játssza Michael Carringtont. A darab (másik) hőse egy kedves természetű angol cserediák, aki a Pfeiffer által játszott Stephanie után vágyódik. Végül megkapja a lányt, de nem sikerül megnyernie magnak a nézőket. Maxwell Caulfield, a Michaelt alakító színész ugyan tényleg angol, viszont csapnivaló a szerepben. Alig van arcjátéka, Pfeiffer pedig minden jelenetben lejátssza őt a vászonról. Ráadásul egy picit sem tud énekelni. Nem sok jót ígér, ha egy musical főszereplőjének csak egyetlen dala van, és pont az a legrosszabb mind közül.

X-Men kezdetek: Farkas (2009)

Az X-Men-trilógia sikerén felbuzdulva a 20th Century Fox úgy döntött, kissé visszamegy az időbe, hogy némi mutáns eredettörténetet mutasson nekünk, az eredmény pedig az X-Men kezdetek: Farkas lett. Egy előzménysztori a franchise legszerethetőbb, legmarkánsabb figurájához, amely a Hugh Jackman által játszott zord, hatalmas barkójú antihős életének korábbi szakaszába visz minket el.

Van itt valahol eltemetve, nem is túl mélyre egy jó film;

Rozsomák kapcsolatából az olyan mutánsokkal, mint Blob, Gambit és testvére, Kardfog (Liev Schreiber) rengeteget lehetett volna kihozni. Sajnos akadt pár rossz döntés is, leginkább a Wade Wilson nevű hangoskodó zsoldos személyét illetően. Hét évvel azelőtt, hogy megkapta volna saját filmjét, Ryan Reynolds (vonakodva) azt az embert alakította, aki majd Deadpool lesz a saját történetében. Valamilyen ismeretlen okból a stúdió teljesen kizsigerelte a nagypofájú zsoldost, elvették annak minden jól ismert tulajdonságát – például bevarrták a száját –, és teljesen más karakterek alárendeltjévé tették. Ez nyilván felbőszítette a képregényrajongókat, pedig Wilsont nem is kellett volna szerepeltetni. Szó szerint több száz mutánst tehettek volna be a helyére a képregényből – az egyöntetű vélemény az, hogy bármelyikük jobb lett volna ennél.

Lopott idő (2011)

A Justin Timberlake és Amanda Seyfried főszereplésével készült sci-fi-thriller alapsztorija tényleg remek. A film egy olyan világban játszódik, ahol az idő szó szerint pénz. A polgárok az árukért és szolgáltatásokért élettartamuk perceivel és óráival fizetnek; a szegényeknek gondosan be kell osztaniuk idejüket, míg a gazdagok gyakorlatilag örökké élhetnek. Nem túl bonyolult vagy burkolt az ötlet mögötti társadalomkritika, de izgalmas az elképzelés. Legalábbis az lett volna, ha a forgatókönyv nem tért el egy váratlan irányba a harmadik felvonásban. A cselekmény azzal kezdődik, hogy Will (Timberlake) megpróbálja tisztára mosni a nevét, miután gyilkossággal vádolják. A dolgok azonban úgy alakulnak, hogy Will bosszút akar állni egy befolyásos üzletemberen, ezért elrabolja annak lányát, Sylviát (Seyfried), és a maga oldalára állítja. Ha a történet egy kisebb formátumú, személyes csata maradt volna Will és az elit között, abból Andrew Niccol forgatókönyvíró-rendező és mi, nézők is jobban jöttünk volna ki.

Ehelyett a két főszereplőből igazságosztó bankrabló lesz,

akik időkapszulákat rabolnak el és szétosztják azokat a szegények között. A Lopott idő egy szempillantás – értik, szóvicc! – válik tempós, ügyesen kigondolt akciójátékból pszeudoszocialista Robin Hood allegóriává. Sajnos van, amikor hiába érvényes egy üzenet. Ha azt túl nyilvánvaló, kissé otromba módon mondják el, akkor azzal pont az ellenkező hatást érik el, és ez történt itt is.

A keresztapa 3.

Nyilván nem lehet a Keresztapa-trilógia záródarabját pocsék filmnek nevezni, de az első két rész olyan magas szintet képviselt, amit ez a film nyilvánvalóan nem tudott megugrani, és ez nevezhetjük akár kudarcnak is. Az idősödő Michael Corleone (Al Pacino) vezekelni akar bűnözői múltjáért, és megpróbálja legitimálni a család különféle vállalkozásait. Ahogy az várható, ez nem megy túl simán. Erről a filmről süt, hogy senki nem tette bele az összes energiáját, senki sem volt benne szívvel-lélekkel, sem Pacino, sem Francis Ford Coppola, sem a többi szereplő. A harmadik rész kiábrándító befejezésként szolgál minden idők legelismertebb filmtrilógiájának, és az sem segít, hogy annyi játékidőt szentelnek Michael lányának, Marynek, akit a rendező saját lánya, Sofia Coppola alakított.

Noha remek rendező lett belőle, Sofia Coppola sosem volt színész.

Ez sajnos minden jeleneten érződik, amiben szerepel, és bizony túl sok ilyen jelenet van, nem mellesleg ő egymaga is képes lehúzni az amúgy is inkább közepesnek induló közepes filmet. Mentségére legyen mondva, nem is neki szánták a szerepet, hanem Winona Rydernek, aki el is kezdte a forgatást, de idegkimerültség miatt vissza kellett lépnie.