Számtalan remek improvizációról tudunk a filmtörténetben, például Robin Williams az összes rádiós szövegét rögtönözte a Jó reggelt, Vietnam!-ban. De van, hogy csak egy plusz mondat vagy gesztus kerül bele a jelenetbe, amit a színész ott és akkor relevánsnak tart, vagy csak ki akarja próbálni. Aztán ez az egész karakterre vagy történetvezetésre hatással lesz, és olyan természetességgel simul bele a kész filmbe, mintha mindig is a része lett volna. Következzen öt ilyen improvizáció, ami végül ikonikussá vált.

Tony Stark színt vall (A Vasember, 2008)

Ezzel a filmmel rajtolt el a Marvel moziverzum, és ha semmire sem emlékszünk belőle, az utolsó mondata akkor is örökre megmaradt: “Én vagyok Vasember”. Pláne, hogy ez volt Tony Stark utolsó mondata is a Végjátékban. Pedig az ikonikus kijelentés egyáltalán nem szerepelt a forgatókönyvben, az eredeti szándék nem az volt, hogy Tony egy sajtótájékoztatón leleplezi magát. Ezt a mondatot Robert Downey Jr. rögtönözte a forgatáson, és ezzel egészen másfelé vitte a későbbi forgatókönyveket.

Lecter felidézi a népszámláló máját (A bárányok hallgatnak, 1991)

Hannibal Lectert egy olyan gonosznak ismertük meg, akinek valódi személyisége a mélyben rejtőzik, míg a felszínen egy cinikus, pikírt úriember. Ám egy-két esetben felhabzik a mélyből a kannibál kegyetlensége és brutalitása. Ilyen az a pillanat is, amikor a híres monológban elmeséli, miként fogyasztotta el a népszámlálót, aki ki akarta kérdezni. Ezután pedig egy olyan rémisztő és gusztustalan, egyszerre szörcsögő és sziszegő hangot hallat, ami egyértelműen jelzi, hogy visszaemlékszik arra a brutális fogásra. Ez a gesztus azonban nem volt benne a forgatókönyvben, ez a karaktert alakító Anthony Hopkins leleménye.

Indy öregszik, és nem szégyelli (Az elveszett frigyláda fosztogatói, 1981)

Mikor Harrison Ford először jelent meg Indiana Jonesként már 39 éves volt, de akkoriban nem voltak szokatlanok az idősödő akcióhősök, elég csak James Bondra gondolni. Ami viszont szokatlan volt, hogy reflektálnak erre. Eredetileg nem is így tervezték, ám mikor Marion (Karen Allen) ellátja Indy sebeit, és megjegyzi, hogy már nem az a férfi, akit tíz évvel ezelőtt megismert, Jones így reagál: “Nem az évek tették, a kilométerek”. Na, ez a mondat nem volt benne a forgatókönyvben, ezt Ford rögtönözte. Ezzel pedig utat nyitott annak, hogy más akcióhősök is reagáljanak a korukra, ahogy történt az a Die Hard- és a Halálos fegyver-filmekben.

Ross az oltárnál másik nő nevét mondja (Jóbarátok, 1994-2004)

Ross (David Schwimmer) és Rachel (Jennifer Aniston) se veled, se nélküled-kapcsolata a szitkom egyik fő vonala volt. Számtalan buktatón és boldog pillanaton vannak túl, mikor úgy néz ki, már sosem lesz ebből semmi. Az egyik ikonikus pillanatban,  Ross épp készül feleségül venni Emilyt, ám az oltárnál véletlenül Rachelnek szólítja. Bár ez egyértelműen azt mutatja, hogy Ross még mindig Rachelt szereti, eredetileg nem volt benne a forgatókönyvben, és szigorúan véve nem is rögtönzés volt: Schwimmer az egyik próbán tényleg összekeverte a neveket, és ez annyira megtetszett forgatókönyvíróknak, hogy úgy döntöttek, beleteszik, és innen viszik tovább a sztorit.

A jámbor Michelle domináns oldala (Amerikai pite, 1999)

Az Amerikai pite a 70-es, 80-as évek szendergő szexvígjáték műfaját trombitálta életre a kilencvenes években. A film egyik csúcspontja, mikor a szendének tűnő lány, Michelle (Alyson Hannigan) a legváratlanabb pillanatban nyögi be, mit is csinált a zenetáborban a furulyával. Innentől más szemmel nézünk a karakterre, de a színésznő úgy gondolta, rátesz egy lapáttal, és mikor Jimmel (Jason Biggs) eljutnak az ágyjelenetig, kiszakad a domináns oldala. Ez a klasszikus “Mondd a nevem, te ribanc!” felszólításba torkollik, ami Hannigan rögtönzése volt, és ezt a domináns oldalát később is meghagyták az alkotók.

(via Looper)