A sci-fi filmek többsége a látványos űrutazásról, elképesztő technikai vívmányokról és szokatlan kinézetű űrlényekről szól. Vannak azonban azok az alkotások, amik filozófiai és/vagy pszichológiai mélységet adnak történetnek, és egy elképzelt jövőn keresztül mondanak kritikát a jelenünkről. Íme hét olyan tudományos-fantasztikus film, ami kitágította a műfaj kereteit, és újradefiniálta a sci-fit.

Alphaville (1965)

Jean-Luc Godard tech noir filmje egy futurisztikus várost mutat be, ezt egy intelligens számítógép irányítja, amely betiltotta az érzelmeket, a költészetet és az irracionális gondolkodást. Ebbe a rideg, technokrata világba érkezik a titkos ügynök, Lenny (Eddie Constantine), akinek az a feladat, hogy belülről rombolja le a rendszert.

Az Alphaville a sci-fi és a kemény krimi eszközeivel beszél filozófiai és egzisztenciális kérdésekről.

A film központi feszültségét a tudatos és kiszámítható technika, valamint a csapongó emberi elme közti ellentét adja. Az Alphaville teljesen lerombolja azt az elképzelést, hogy a tudományos-fantasztikus filmekhez bonyolult díszletek, távoli bolygók vagy látványos speciális effektek kellenek. A film többnyire eredeti, kortárs párizsi helyszíneket használ, dekoráció nélkül.

Solaris (1972)

Andrej Tarkovszkij egyik legjelentősebb rendezésének középpontjában egy pszichológus (Donatas Banionis) áll, akit egy titokzatos bolygó körül keringő űrállomásra küldenek, amely képes megjeleníteni az emberi emlékeket. Megérkezése után rájön, hogy a legénység lelkileg összeomlott, amikor bűntudatuk és vágyaik fizikai megtestesüléseivel találták szembe magukat. Hamarosan ő is furcsa dolgokat kezd látni, többek közt rég halott feleségének a mását.

A Solaris nem a technikai vívmányokra helyezi a hangsúlyt, hanem az érzelmekre, és az elme határairól, valamint a végzetes szerelem furcsa, romboló vonzerejéről elmélkedik.

A bolygó titka megfejtetlen marad, és jobb ez így, mivel a Solaris arra figyelmeztet bennünket, hogy milyen törékeny a valóságérzékelésünk, és mennyire befolyásol bennünket a tudatalattink. 2002-ben Steven Soderbergh forgatott egy amerikai remake-t, ám az korántsem adja vissza Stanisław Lem eredeti regényének lényegét.

Sztalker (1979)

Tarkovszkij duplázik listánkon, ezúttal a Sztrugackij-testvérek Piknik az árokparton című regényét vitte vászonra. A Sztalker három férfit követ nyomon – egy idegenvezetőt (Alekszandr Kajdanovszkij), egy írót (Anatolij Szolonyicin) és egy tudóst (Nyikolaj Grinko) –, akik egy tiltott területre, a Zónára utaznak, amelyről azt mondják, hogy teljesíti az ember leghőbb vágyait. A cselekmény megtévesztően egyszerűnek tűnik: át kell vágniuk a pusztaságon, és el kell jutniuk egy szobáig, ami a beteljesülést ígéri. Ám ahogy kibomlik a sztori, kiderül, hogy

ez a vándorlás nem kaland, hanem lelki próbatétel: a karakterek nem a külső határok felé utaznak, hanem a saját belsőjük legmélyére.

Idővel mindenki kénytelen szembenézni azzal a szakadékkal, ami a kimondott és a valódi vágyaik között tátong. Tarkovszkij pedig kellő teret enged annak, hogy elmerülhessünk a szereplők pszichológiájában.

Gattaca (1997)

Andrew Niccol filmje egy olyan jövőt mutat be, ahol a génmanipuláció határozza meg a társadalmi hierarchiát. A természetes úton fogantak alantas munkákra vannak kárhoztatva, míg a genetikailag optimalizált egyének tekintélyes életutat járhatnak be. Ethan Hawke alakítja Vincent Freemant, aki „genetikai hibákkal” született, ám egy másik identitást vesz fel, hogy megvalósítsa álmát, az űrutazást. A Gattaca egy feszült thriller, melyben Freemannek minden pillantban észnél kell lennie, hogy elkerülje a leleplezést: minden hajszál, vércsepp és ujjlenyomat árulkodó genetikai nyom lehet, ami feldheti valós személyazonosságát. A film alapfelvetése egyre inkább valósággá válik a génmanipuláció által:

a Gattaca arra figyelmeztetet, hogy egy olyan jövő felé haladunk, hogy ahol a társadalmi egyenlőtlenség már sejtszinten megjelenik.

Találmány (2004)

Ez a kifejezetten alacsony költségvetésű, mindössze hétezer dollárból készült film alaposan körüljárja az időutazás veszélyeit.

A Találmány középpontjában két mérnök áll, aki véletlenül rájön, hogyan lehet utazni az időben, ám hamarosan etikai dilemmákkal és időparadoxonokkal találja szemben magát, ami paranoiássá teszi mindkettőjüket.

A filmet Shane Carruth írta és rendezte, valamint az egyik főszereplőt is ő alakítja. Egy „bonyolult, kiszámíthatatlan és kompromisszummentes” filmet akart készíteni az időutazásról, és sikerült neki: a Találmányban összeomlik a hagyományos narratíva, az ok-okozatiság teljesen értelmét veszti, és nem csak a szereplők, a néző is könnyen összezavarodhat. Olyan film ez, amire nagyon kell figyelni, mert a szereplők gyakran olyan eseményekről beszélnek, amik majd csak később fognak megtörténni.

A nő (2013)

Spike Jonze filmje már több mint tíz évvel ezelőtt, a bemutatókor is nagyot ment, de csak most derült ki igazán, hogy milyen élesen látta a jövőt. A nő főszereplője egy magányos férfi, a Joaquin Phoenix által alakított Theodore, aki kapcsolatba kerül egy fejlett operációs rendszerrel, amelyet úgy terveztek, hogy alkalmazkodjon, tanuljon és érzelmileg kötődjön a felhasználójához. Theodore egyre inkább kötődni kezd a virtuális asszisztenshez, ami női hangon kommunikál vele:

a film az intimitást, a függőséget és az emberi kapcsolatok határait vizsgálja egy olyan világban, amit leural a technológia.

A mesterséges intelligencia még nagyobb teret hódított azóta, hogy bemutatták A nőt, és már nem fikció, hogy valaki beleszeret az AI által generált személyiségbe.

Összefüggés (2013)

Miután egy baráti társaság egy közös vacsora alkalmával meglát egy elhaladó üstököst az égen, felfedezik a párhuzamos dimenziók létezését. Saját, különböző verzióik kerülnek konfliktusba egymással, és egyre nő a feszültség, miközben megpróbálnak eligazodni ebben az új, széttöredezett valóságban. Az Összefüggés egy újabb alacsony költségvetésű sci-fi, ami

olyan komplex témákat tárgyal, mint a valóság, az észlelés, a választás és a következmények, bebizonyítva ezzel hogy a jól megírt forgatókönyv fontosabb, mint a speciális effektek.

A történet során a szereplők nemcsak azt kezdik el megkérdőjelezni, hogy hol vannak, hanem azt is, hogy kik ők a párhuzamos világokban élő, esetleg kissé jobb vagy rosszabb döntéseket hozó alteregóikhoz képest. A multiverzum-, a kvantum- és a káoszelmélet hármasa mentén mozog a film, szóval érdemes akár többször is újranézni, hogy teljesen összeálljon a kép.

Ez is érdekelhet

8 találmány a kedvenc sci-fijeinkből, amit a való életben is elkészítettek

Ezeket a fantasztikus találmányokat először a vásznon láttuk, aztán a való életben is feltűntek.

Lássuk!

(via Collider)