A Hátsó ablak (1954) története megtévesztően egyszerű. A fényképész L. B. Jefferies (James Stewart) törött lába miatt ágyhoz van kötve, és azzal szórakoztatja magát, hogy megfigyeli a szemközti ház lakóinak életét. A férfi egyetlen szórakozása a szomszédok életének megfigyelése, és mivel óriási hőség van, minden függöny el van húzva, minden, a belső udvarra néző ablak tárva-nyitva. A fényképész különös figyelmet fordít a Thornwald házaspárra: Lars Thornwald házaló ügynök (Raymond Burr), aki munkája mellett beteg feleségét is ápolja. Egy nap a nő eltűnik, és Jefferies arra gyanakszik, hogy a férj gyilkolta meg az asszonyt. Mivel képtelen elhagyni lakását, magánnyomozásába bevonja gyönyörű barátnőjét (Grace Kelly), detektív barátját és zsémbes ápolónőjét, akik eleinte nem akarnak hinni neki.

Az elsőként 1954. augusztus 4-én a New York-i Rivoli Theatre-ben, illusztris közönség előtt levetített filmet Hitchcock Cornell Woolrich It Had to Be Murder című novellája alapján rendezte, a megfilmesítési jogokat közösen vásárolta meg a főszereplő James Stewarttal, majd a Paramount vállalta a forgatás költségeit. Amihez „házon belül”, a stúdió egyik telephelyén építették fel a főhős házát és a szemközi épületet, ami

nem csak korának legnagyobb, de legbonyolultabb díszlete volt.

A valós, Greenwich Village-i épület másolataként készült házakban volt villany, gáz, víz, működő vécék, hozzájuk pedig egy rendkívül komplikált világítási rendszer, amellyel egyszerre varázsolhattak nappalt és éjszakát, illetve egy masszív vízelvezető csővezeték az esős jelenetekhez.

Ez persze a technikai rész, ahol a perspektívával is trükköztek: Jeff második emeleti lakása a díszletben a földszinten volt, a többi, hozzá képest alacsonyabb részeket süllyesztve helyezték el, de Hitchcocknál nincs öncélú technikai megoldás. Itt minden a történetet szolgálja, ami nem egy gyilkosság, hanem egy kukkoló története, és pont ettől válik különlegessé. Merthogy a főszereplő abban talál élvezetet, hogy másokat figyel – a film egyes értelmezésében azért, mert impotens, és ezt igazolná, hogy

csodaszép barátnője is csak akkor izgatja, ha távolról figyelheti, mit csinál.

Mivel a kamera a szobájában marad, mi is azt láthatjuk, amit Jeff, sőt, néha többet is, mondjuk, amikor elfordul, így bizonyos szempontból a néző cinkossá válik, ettől is lesz annyira izgalmas az eleinte megtévesztően lassan kezdődő cselekmény. Ilyennel korábban senki sem próbálkozott.

A legtöbb Hitchcock-filmnek van valamiféle sötét tónusa, és a Hátsó ablak sem kivétel, hiszen a rendezőt a novellán kívül egy valódi gyilkosság is ihlette. Egy bizonyos Dr. Hawley Crippen megölte a feleségét, ismerőseiknek pedig azt hazudta, hogy a nő elutazott. Úgy bukott le, hogy valaki megpillantotta a feleség egyik ékszerét a férj szeretőjén – ezt az ékszerszálat Hitchcock is felhasználta -, és a nyomozók testrészeket találtak a pár otthonában. A filmben pont ez történik, sokáig hisznek a férjnek, még az sem biztos, hogy gyilkosság történt, sőt, a rendőrök a lakásába beosonó barátnőt viszik el, hogy aztán a végén fény derüljön mindenre.

A híres Hitchcock-i suspence tökéletesen működik,

annak ellenére, hogy a hős egy székhez van kötve - vagy pont azért, és a film már bemutatásakor rendkívül sikeres lett. Az 1 millió dolláros költségvetéshez képest 37 milliót hozott, aminek egy része jótékony célra ment, a koreai háború okozta károk helyreállítására és a háborús árvák gondozására. Ezen felül jött még négy Oscar-jelölés, majd valami furcsa dolog történt.

A legrosszabb Hátsó ablak-koppintások

1954. szeptember 1-jén mutatták be az amerikai mozik ezt a kiváló klasszikust, amelynek nagyszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy még a közelmúltban is készült belőle – ha nem is szabályos remake, de legalábbis parafrázis.

Tovább

A film közel 30 évig nem volt látható, mert Alfred Hitchcock visszavásárolta a jogokat, több más filmjével együtt, és azokat a lányára hagyta örökségül. 1983-ban, amikor a Universal visszakapta az időközben rászálló jogokat, a negatív kópiák igen rossz állapotban voltak, besárgultak, kifakultak és megsérültek. A film restaurálását 1997-ben kezdték, a helyreállított verziót először 2000-ben adták ki – persze a nemzetközi forgalmazásban akadtak „elkallódott kópiák” is, amiket sokan láttak.

És így, három évtizednyi hiányzás ellenére is elképesztő módon meghatározó lett a film,

ami koppintások és újraértelmezések, az eseményeket sokszor tehetetlenül figyelő, mégis befolyásoló főhős alakja a filmnyelv előszeretettel alkalmazott fordulata lett – az érdem pedig egyértelműen Alfred Hitchcocké – és az itt is nagyszerű James Stewarté, illetve Grace Kellyé, aki pályafutása során itt gyújtott rá először és utoljára a mozivásznon.