A híd (1959)

A háború végének közeledtével sok német egység könnyen adta meg magát a szövetségeseknek, megint mások fanatikusan az utolsó töltényig kitartottak – vagy másokat kényszerítettek a harcra, öregembereket és gyerekeket. Bernhard Wicki filmje is egy ilyen esetet mesél el, amely, ha minden igaz, meg is történt. 1945 áprilisában járunk egy német kisvárosban. Ekkor már nyilvánvaló, hogy Németország elvesztette a háborút, de az utolsó pillanatban még a 16 éves gimnazistákat is behívják. A hét fiút – hogy lehetőség szerint ne kerüljenek veszélybe – egy stratégiailag kevésbé fontos híd őrzésére vezénylik. Ám parancsnokuk hamarosan elesik, és a magukra maradt, náci jelszavakon nevelkedett kamaszok a feladatot komolyan véve, fanatikus hittel védelmezik a hidat az amerikai tankokkal szemben.

A bádogdob (1979)

A film egy fiúról, Oskarról (David Bennet) szól, aki hároméves korában elhatározza, hogy nem nő tovább, mert annyira taszítja őt a felnőttek világa, de közben maga is szörnyeteggé válik. Günter Grass regényének zsenialitása abból fakad, amelyet Volker Schlöndorff feldolgozása is meg tudott ragadni, hogy a két világháború közti Danzig, Gdansk részletes szociális, politikai és etnikai freskóját tökéletesen kapcsolja össze egy gyerek szürreális látomásaival, akinek minderre az a reakciója, hogy visszafogja tulajdon fejlődését. Danzig, ahol együtt éltek németek, lengyelek, zsidók és az őslakos kasubok, a német birodalomba ékelődő lengyel entitás volt, úgynevezett Szabad Állam, amely biztonságát a Népszövetség garantálta – és itt dördültek el a II. világháború első lövései is. A lengyel posta épületének legendás, de hiábavaló védelme itt is megjelenik – Oskar lengyel apja (Daniel Olbrychski) az egytől egyig kivégzett védők között van. A film elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat.

A tengeralattjáró (1981)

Hajlamosak vagyunk a tengeralattjárókat az óceánok alattomos gyilkosaiként látni, pláne, ha horogkereszt van az oldalukra pingálva, ám abba kevesen gondolnak bele, milyen érzés egy ilyen hajón szolgálni, a mélyben hallgatni a rájuk dobott bombák hangját, a felszínen a rájuk vadászó repülőgépektől rettegni – vagy látni az általuk okozott pusztulást. Erről szól a Wolfgang Petersen által rendezett, Lothar-Günther Buchheim regényéből készült film.

Petersen eredeti arányaiban megépített két tengeralattjárót és persze számos kisebb modellt használt fel a forgatáskor,

de nem engedték meg a színészeknek azt a luxust, hogy kibontsák a díszlet oldalait. Mindent az eredeti, klausztrofóbiás körülmények között vettek fel. A hitelességet az is biztosította, hogy tanácsadóként jelen volt a történetet inspiráló, valódi U-96-os U-Boot kapitánya, Heinrich Lehmann-Willenbrock, valamint egy másik német tengeralattjáró elsőtisztje. A film végül hat Oscar-jelölést gyűjtött be, ami ekkor rekordnak számított egy idegen nyelvű film esetében, és beindította a rendező, Wolfgang Petersen karrierjét.

Sztálingrád (1993)

Aligha kell elmagyaráznunk, mi történt a Volga partján Sztálingrádnál, ahol egy egész német hadsereg szenvedett megsemmisítő vereséget a hónapokig tartó, elképzelhetetlenül kegyetlen harcok után, és ahol az oroszok is legalább egy seregnyi embert veszítettek, de gyakorlatilag megfordították a háború menetét. Joseph Vilsmaier filmje, amely az ütközet ötvenedik évfordulójára készült, nem is akarja bemutatni a stratégiát vagy a legfontosabb mozzanatokat, csak megmutatja, mit élt át az átlag katona, aki jelen esetben német. Hősei nem nácik, bár van köztük olyan, aki hisz a német felsőbbrendűségben, hogy is ne hinne, hiszen odahaza ezt nevelték bele, a front, a véres harcok, a német propaganda nyilvánvaló hazugságai és bajtársak által elkövetett háborús bűnök azonban mindenkinek kinyitják a szemét. Nem csoda, hogy az adott esetben emberségesen viselkedő egységből büntetőszázadot csinálnak, amit a legveszélyesebb helyeken vetnek be, és eleve halálra vannak ítélve. A film látványban ugyan nem veheti fel a versenyt a hollywoodi produkciókkal, történetben, hitelességben bőven.  

Napola - A Führer elit csapata (2004)

A náci rendszer alapjait az adta, hogy a nemzetiszocialista ideológia mindenhol ott volt a szülőszobától a temetőig, de az elit utánpótlása számára külön intézmények épültek. Egy ilyen különleges iskolába kerül be a munkásosztálybeli, 17 éves Friedrich Weimer (Max Riemelt), aki kiváló bokszoló. Tehetsége nyitja meg előtte a Birodalom jövendő elitjét képző, politikai oktatási intézmény a Napola Allenstein kapuit. Friedrich ebben élete nagy lehetőségét látja, hogy megszabaduljon osztálya korlátaitól. Szülei akarata ellenére jelentkezik a neves iskolába. E számára idegen világban, melyben a nemzeti szocialista képzés és rend uralkodik, kemény konkurenciaharcra és váratlan bajtársiasságra talál egyszerre. Egy szökött hadifoglyok elleni szörnyű bevetés és az egyre mélyülő barátsága a csendes és okos Albrecht Steinnel (Tom Schilling) választás elé állítják Friedrichet – mely egyúttal fiatalsága végét is jelenti.

A film az HBO MAX-on nézhető meg.

A bukás - Hitler utolsó napjai (2004)

A bukás aprólékosan idézi meg Hitler (a zseniális Bruno Ganz) – és a Harmadik Birodalom – utolsó 10 napját, amelyet nagyrészt a berlini birodalmi kancellária alatti Führerbunkerben töltött, miközben a feje fölött a német fővárosra tüzérségi lövedékek záporoztak, és a szovjet csapatok ostromolták annak épületeit. Mindezt a bunkerben titkárnőként dolgozó, a nácizmusban lelkesen hívó Traudl Junge (Alexandra Maria Lara) szemszögéből látjuk, aki valóban átélte az itt látottakat – és csak ekkor ábrándult ki a Führerből. Oliver Hirschbiegel rendező nem a titkárnő visszaemlékezésére, hanem elképesztő mennyiségű feljegyzésre támaszkodott, hiszen a végnapokat rendkívül jól dokumentálták, már csak azért is, hogy a túlélők magukat mentegessék. De a film pontosan ábrázolja az olyan részleteket is, mint az egyenruhák, rangjelzések, fegyverek vagy maga a nyelvezet, ahogy pontosan hozza az utolsó napok során bekövetkezett összes főbb mozzanatot, mint például Hitler csatlósainak vélt árulásait és a Führer öngyilkosságát. A legdrámaibb momentumot persze a Goebbels család, azon belül is különösen a kisgyerekek sorsa szolgáltatja.

A vörös báró (2008)

Európa, 1916. Kalandvágytól és a repülés iránt érzett megszállottságtól fűtve a 24 éves lovassági tiszt, Manfred von Richthofen (Matthias Schweighöfer) sok ezer társához hasonlóan háborúba indul. A repülés zsenije ünnepelt harci pilóta lesz, ő és barátai gyorsan ikonná válnak a csatamezők katonái szemében, amit a német propaganda maximálisan ki is használ. Becsület, lovagiasság, becsvágy, megszállott érdeklődés a technika és a repülés iránt – ezek a vonások jellemzik őket. Az ő háborújuk odafent más volt, mint a tömegmészárlás a földön, a lövészárkokban, itt még számítottak az egyéni képességek. Manfred von Richthofen vörösre festett Fokker gépe rettegett, mégis elismert szimbólummá válik az első világháború ellenséges légierői számára is. Richthofen életéről számos film készült, változó minőségben és hitelességgel, a közmegegyezés szerint az a 2008-as verzió sikerült a legjobban, részben Schweighöfer alakításának, részben a technikai fejlődésnek köszönhetően.

Nyugaton a helyzet változatlan (2022)

Erich Maria Remarque saját háborús élményeit írta meg az 1928-ban kiadott regényében, amelyben hihetetlenül érzékletesen ábrázolja az I. világháború borzalmait. Hamar meg is filmesítették, Lewis Milestone 1930-as feldolgozása rögtön Oscart kapott, majd a regényből 1979-ben is csináltak egy olcsóbb, de közkedvelt verziót, most pedig a Netflix vette elő a nagy klasszikust, ráadásul immár eredeti, német nyelven. Edward Berger rendező azonban

a regényt csak egyfajta keretnek tekintette,

ő egy másik háborút, egy másik sorsot akart megmutatni a nézőknek – az ő története nem a háború kitörésekor, hanem 1917-ben kezdődik, a kiképzést pedig teljesen kihagyja. Ez a film csakis a kegyetlen harcokra összpontosít, ezért olyan elképesztően brutális és reménytelen, hiszen a vérontás mindenkiből kiöl minden emberséget.

A film a Netflixen nézhető meg

A katonaszökevény (2023)

A II. világháború végnapjaiban egy német dezertőr és egy fiatal nő véres küzdelembe keveredik egy csapat nácival, akik az elrejtett zsidó aranyra vadásznak egy békésnek tűnő kisvárosban. Peter Thorwarth (Vérvörös égbolt) a kisváros kollektív bűnösségét is képes érzékeltetni – mert itt nem csak az SS játszik ördögi szerepet.

A vértől iszamos bosszúfilmben előkerül a páncélököl is,

de az akcióorgián túl ez is egyfajta szembenézés a múlttal. Hiszen az arany itt nem csak a szokásos filmbéli kincs, hanem a kollektív bűn szimbóluma is. Nyilván van egy kis Tarantino-beütése a filmnek a maga túlrajzolt karaktereivel, de így is nagyot szól, különösen a „félarcú” SS tiszttel és elpusztíthatatlan őrmesterével, de az is kiderül, mire használható még egy aranyrúd!

A film a Netflixen nézhető meg.