Phineas Taylor Barnum, az egyik legnagyobb amerikai cirkusz alapítója, az igazi értelemben vett showman – valamint író, politikus és feltaláló – pályáját szélhámosként kezdte. Miután első vállalkozása, azaz lottósorsjegyek árulása befuccsolt, mivel azt szerencsejátéknak minősítették és betiltották, 1835-ben vett magának egy öreg, vak és nagyrészt lebénult rabszolganőt,akit elkezdett mutogatni, mint George Washington 160 éves szoptatódajkáját. És az üzlet beindult, P. T. Barnum pedig „szörnyszülötteket” kezdett mutogatni az erre nagyon is vevő nagyérdeműnek, legnagyobb sztárja sokáig egy Hüvelyk Matyi tábornok (művész)névre hallgató liliputi emberke volt, akit még kisgyerekként szerződtetett le, és akinek – szintén még kisgyerekként - fegyvert, whiskey-t és szivart adott, mert így még szórakoztatóbb volt.

Barnum később egy kitömött majmot is mutogatott, amire halfarkat varratott, és azt állította, hogy egy sellőt talált, de az így keresett pénzzel lassan felépített egy valódi szórakoztatóipar birodalmat. Ami tényleg vászonra való sztori, és az elsőfilmes rendező, Michael Gracey musicalt készített a sok félig vagy annyira sem igaz kalandból, aminek Hugh Jackman nem csak főszereplője, de producere is egyben. Jackman színpadi musicalszínészként kezdte pályáját, amire alkatilag is tökéletes – igaz, még tökéletesebb Logan, vagyis a Farkas szerepében az X-Men franchise-ban, de ez más kérdés. Pár éve még Golden Globe-ot is kapott A nyomorultakban nyújtott alakításáért, és bár kifejezetten karcos karaktereket is játszik, mindig is hajlamos volt magára venni az elbűvölő sármőr szerepét, és gyakorlatilag erről szól A legnagyobb showman.

Meg a másság elfogadásáról, ami ugyan közhelyesnek és erőltetettnek tűnik, de nem rugaszkodik messzire az igazságtól, hiszen Barnum a faji és mindenfajta más egyenlőség lelkes szószólója volt egy olyan korban – a polgárháború és a rabszolgafelszabadítás előtt - járunk, amikor a téma finoman szólva sem volt túl népszerű. A történetet pedig ez eredeti, mindenféle fogyatékkal született és/vagy eddig csak előítélettel találkozó emberekből álló társulat – szakállas nő, tetovált férfi, háromlábú ember. albínó lány, sziámi ikrek és fekete bőrű akrobata testvérpár – és Barnum egyre növekvő ambíciói közötti feszültségre épül, például amikor komoly impresszáriónak hiszi magát és felkarol egy tehetséges operaénekesnőt, de a csudába a történettel, az ugyanis vajmi keveset számít. Ez a film valójában arról szól, hogy szó szerint öt percenként dalra fakad, majd táncolni kezd valaki, ami, bármilyen jók is ezek a dalok, és vérprofi az előadásuk - a Kaliforniai álomért Oscar-díjjal jutalmazott Benj Pasek és Justin Paul írta a betétdalokat -, egy kicsit sok.

Nekem legalábbis sok, és gyakran előkészítetlen mindez, mintha egy baromira lelkes társaság éveken át mást sem csinált volna, mit dalokat írt és koreográfiákon  dolgozott volna, majd amikor megkezdődött a forgatás, semmiről sem akartak lemondani, és mindent belepréseltek a kész műbe. Néha olyan, mintha nyakon öntenének ezzel az egésszel, pedig külön-külön tényleg minden jó vagy legalábbis profi, csak az a baj, hogy olyan, mint az ömlesztett sajt. Egy nagy massza, bár nem mondom, hogy teljes mértékben élvezhetetlen massza. Persze Jackman még a gyengébb filmjeiben is mindig nézhető és szerethető, és ez most is így van, még akkor is, ha tudjuk, hogy a korántsem hibátlan, de ambíciókkal fűtött, minden akadályt leküzdő aranyszívű cirkuszalapító szerepe valójában egy jókora egotrip számára.

Ahogy egotrip a későbbi társát, az unatkozó, de aranyszívű playboyt alakító Zac Efronnak is, Michelle Williams viszont inkább díszletként van ott Barnum aranyszívű feleségeként, de így is szeretjük. És igen, itt mindenki aranyszívű a szakállas nőtől a törpéig, mert ez egy kedves, de nagyon, nagyon és nagyon ódivatú darab, ami úgy húsz-harminc évvel ezelőtt akár aktuális és újszerű is lehetett volna.

Értékelés: 6/10